Halak - kétéltűek - hüllők

A szikrai Holt-Tisza, mint rendszeres halászhely, a tiszaalpári halászati szövetkezethez tartozott, mint kisszerszámos halászhely. A halászok hálóik és varsáik száma után adót fizettek, s a zsákmányt a környék piacain élőhalként, vagy éppen sütve árulták. Elmondásuk szerint hálóikban gyakran fennakadt az egyetlen hazánk­ban is szaporodó tokféle, a kecsege (Acipenserruthenus). S mikor tavasszal a víz hőmérséklete 9 - 10 fok fölé emelkedett, kezdődött a balín (Aspius aspius) ívása. A ki­fejlett hal fő tápláléka a partszéli, sekély vizekben csapatosan úszkáló szélhajtó küsz (Alburnus alburnus). A küsz a fűz és nyár termésérésekor gyakran pórul jár, mivel a víz színére hulló, gyapotszerű termést rovartápláléknak nézve bekapja. A kopoltyúlemezek közé rakódott vattaszerű termés pedig az oxigénfelvételt akadályozva fulladásos halálát okozhatja.

A halászattal azonban elsősorban gazdaságossági okok miatt, fokozatosan felhagytak, s a hetvenes évek derekától - nagyjából az üdülőterület kiépülésének idejétől - a holtág horgászvíz lett.

A sportcélú, és az azt megelőző időszak halászati haltelepítései, a medréből kilépő Tisza, mind hozzájárultak a holtág halfaunájának változásaihoz. A menyhal (Lota lota) folyami hal, de az árvízkor kizúduló víz a holtágba is besodorhatja. Egyetlen hazai rokona a tengeri tőkehalnak. Zsákmányát napnyugta után, éjjel keresi. Nappalra a meder iszapjába ássa be magát.

Megjelentek a messzi földrészekről áttelepített fajok. 1904-ben került Magyarországra, majd terjedt el a Kárpát-medencében az észak-amerikai eredetű törpeharcsa (Amiurus nebulosus). Ivás után az aljzatra lerakott ikrákat a nőstények egészen a kishalak világrajöveteléig őrzik. Hazai természetes ellensége nem sok van, így napjainkra a Tisza menti holtágakban állománya jelentősen túlszaporodott. A szintén nem őshonos halak közül a távolkeleti fajok, az amur (Ctenopharyngodon idella) és a busa (Hypophtalamichtys molitríx) jelenthetnek komoly veszélyt. Gyors emésztésű növényevők. Túlszaporodva értékes növénytársulások pusztítói lehetnek.

A harcsa (Silurus glanis) a legnagyobb testű hazai ragadozó halunk. Kora reg­gel és alkonyatkor jár tápláléka után. A nappalt természetes, vagy éppen maga ál­tal készített mélyedésekben tölti. Télen laza csapatokba verődve többen használnak egy-egy telelőüreget. Nagyritkán különös zsákmányolási módját is megfigyelték.

A homokos fövenyhez szorított keszegrajt, farkának erőteljes csapásával a partja so­dorja, majd a visszavergődő halakat egymás után, egyenként kapja el.

A Dög -Tiszában, vagy helyi nevén Tökösben, mint erősen elmocsarasodott morotvatóban még megtalálható a réti csík (Misgurnus fossilis).A csíkászok, pákászok egykor tömegével fogott halát káposztával, de még mákkal is tálalták. Ezt a valamikor tömegesen szaporodó halacskát élőhelyének átalakulása miatt a kipusztulás fenyegeti.

A tavaszi fagyok utáni enyhe napsütés ébreszti téli álmából a pettyes gőtét (Triturus vulgaris). A hím hamarosan pettyes nászruhát ölt, majd a nászjáték után a nőstény egyenként vízinövények szárára, levelére ragasztja petéit. A három hónap múlva kifejlett példányok októberben elhagyják a vizet, s telelőhelyet keresnek. A kemény telet a talajfelszín alatt vészelik át.

Míg a gőték kifejlett példányai farkukat is megtartják, a békáknál ez csak lárvakori szerv.

Az unkák alföldi képviselője a vöröshasú unka (gombina bombina). Szinte sohasem hagyja el a vizet. Ezzel szemben a zöld levelibéka(Hyla arborea) csak peterakás idején igényli ezt a környezetet. Hazánkban csak ez a békafaj hódította meg a lombkorona szintet. Az ujjai végén levő tapadókorongok segítségével, bámulatos biztonsággal közlekedik a fák és bokrok levelein.

A legnagyobb testű hazai békák a varangyok közé tartoznak. Meglehetősen hosszú életűek. Mérgező mirigyváladékuk miatt a ragadozók undorral fordulnak el tőlük. A barna varangy (Bufo bufo) veszély esetén hatalmasra fújja fel magát, így riasztja el támadóját. Legádázabb ellensége a dögökön gyakran megfigyelhető aranyhátú legyekhez tartozik. Bár e faj szaporodása elsősorban döghöz, húshoz kötődik, petéit alkalomadtán a béka bőrére is lerakja. A kikelő lárvák, miután az orrlukakon keresztül bejutottak az állat koponyájába, a varangyot belülről kezdik felfalni. Csak csont és bőr marad belőlük, mialatt rettenetes kínok közt elpusztulnak. A zöld varangy (Bufo viridis) nagyobb számban fordul elő a területen, mint barna rokona. Táplálkozásuk hasonló, egy alapfeltétele van, az áldozat mozogjon, de legalább mozduljon meg. Ez már felébreszti a béka vadászösztönét. Lecsap, és ritkán téveszti el zsákmányát.

A sekély vizű lápréteken tavasszal, hamvaskék színű békákkal találkozhatunk. A mocsári béka (Rang arvalis) hímjének nászruhája ez, melyet nyugalmi időben sárgásbarna színűre cserél fel. Legnagyobb számban a tavi béka (Rang ridibunda) és a kecskebéka (R. esculenta)fordul elő. Élettereik különbözők. Az előbbi a nyílt vízfelületű helyeket kedveli, az utóbbi inkább a dús növényzetű mocsarakat szereti jobban.

Napsütötte partoldalakon találkozhatunk a teknősök egyetlen hazai képviselőjével, a mocsári teknőssel (Emys orbicalaris). A homokos fövenybe május végén, június elején hátsó lábaival egy öblös mélyedést kapar. Belehelyezi 6 - 8 tojását, bete­meti a gödröt, majd haspáncéljával néhányszor ledöngöli. Utódai sorsát a nap melegére bízza. Országos állománya csökkenőben van.

Az emberi oktalanságnak még mindig elég gyakran esik áldozatul a vízisikló (Natrix natrix). Táplálékának zöme fiatal békák közül kerül ki, melyeket hátsó lábuknál megragadva elevenen fogyaszt el. Sütkérező példányaival vizek partján, és erdei tisztásokon egyaránt találkozhatunk.

A Tisza időszakos kiöntései meggátolják egy fajokban gazdag gyíkállomány kialakulását e térségben. A magasabb térszinten elhelyezkedő üdülőterületen azonban, az egykori homokpuszta-gyepek maradványfajaként, még megpillanthatjuk a Duna-Tisza közén általánosan elterjedt fürge gyík (Lacerta agilis), vagy a zöld gyík (L. viridis) egy-egy példányát. A békák és siklók oktalan pusztítása - mely elsősorban emberi tudatlanságból ered - durva beavatkozás a természetes táplálékláncba. Ne bántsuk őket, kíméletet érdemelnek!