Kategóriák
Állatvilág Mozaik Turizmus

Halak – kétéltűek – hüllők

A szikrai Holt-Tisza, mint rendszeres halászhely, a tiszaalpári halászati szövetkezethez tartozott, mint kisszerszámos halászhely. A halászok hálóik és varsáik száma után adót fizettek, s a zsákmányt a környék piacain élőhalként, vagy éppen sütve árulták. Elmondásuk szerint hálóikban gyakran fennakadt az egyetlen hazánk­ban is szaporodó tokféle, a kecsege (Acipenserruthenus). S mikor tavasszal a víz hőmérséklete 9 – 10 fok fölé emelkedett, kezdődött a balín (Aspius aspius) ívása. A ki­fejlett hal fő tápláléka a partszéli, sekély vizekben csapatosan úszkáló szélhajtó küsz (Alburnus alburnus). A küsz a fűz és nyár termésérésekor gyakran pórul jár, mivel a víz színére hulló, gyapotszerű termést rovartápláléknak nézve bekapja. A kopoltyúlemezek közé rakódott vattaszerű termés pedig az oxigénfelvételt akadályozva fulladásos halálát okozhatja.

A halászattal azonban elsősorban gazdaságossági okok miatt, fokozatosan felhagytak, s a hetvenes évek derekától – nagyjából az üdülőterület kiépülésének idejétől – a holtág horgászvíz lett.

A sportcélú, és az azt megelőző időszak halászati haltelepítései, a medréből kilépő Tisza, mind hozzájárultak a holtág halfaunájának változásaihoz. A menyhal (Lota lota) folyami hal, de az árvízkor kizúduló víz a holtágba is besodorhatja. Egyetlen hazai rokona a tengeri tőkehalnak. Zsákmányát napnyugta után, éjjel keresi. Nappalra a meder iszapjába ássa be magát.

Megjelentek a messzi földrészekről áttelepített fajok. 1904-ben került Magyarországra, majd terjedt el a Kárpát-medencében az észak-amerikai eredetű törpeharcsa (Amiurus nebulosus). Ivás után az aljzatra lerakott ikrákat a nőstények egészen a kishalak világrajöveteléig őrzik. Hazai természetes ellensége nem sok van, így napjainkra a Tisza menti holtágakban állománya jelentősen túlszaporodott. A szintén nem őshonos halak közül a távolkeleti fajok, az amur (Ctenopharyngodon idella) és a busa (Hypophtalamichtys molitríx) jelenthetnek komoly veszélyt. Gyors emésztésű növényevők. Túlszaporodva értékes növénytársulások pusztítói lehetnek.

A harcsa (Silurus glanis) a legnagyobb testű hazai ragadozó halunk. Kora reg­gel és alkonyatkor jár tápláléka után. A nappalt természetes, vagy éppen maga ál­tal készített mélyedésekben tölti. Télen laza csapatokba verődve többen használnak egy-egy telelőüreget. Nagyritkán különös zsákmányolási módját is megfigyelték.

A homokos fövenyhez szorított keszegrajt, farkának erőteljes csapásával a partja so­dorja, majd a visszavergődő halakat egymás után, egyenként kapja el.

A Dög -Tiszában, vagy helyi nevén Tökösben, mint erősen elmocsarasodott morotvatóban még megtalálható a réti csík (Misgurnus fossilis).A csíkászok, pákászok egykor tömegével fogott halát káposztával, de még mákkal is tálalták. Ezt a valamikor tömegesen szaporodó halacskát élőhelyének átalakulása miatt a kipusztulás fenyegeti.

A tavaszi fagyok utáni enyhe napsütés ébreszti téli álmából a pettyes gőtét (Triturus vulgaris). A hím hamarosan pettyes nászruhát ölt, majd a nászjáték után a nőstény egyenként vízinövények szárára, levelére ragasztja petéit. A három hónap múlva kifejlett példányok októberben elhagyják a vizet, s telelőhelyet keresnek. A kemény telet a talajfelszín alatt vészelik át.

Míg a gőték kifejlett példányai farkukat is megtartják, a békáknál ez csak lárvakori szerv.

Az unkák alföldi képviselője a vöröshasú unka (gombina bombina). Szinte sohasem hagyja el a vizet. Ezzel szemben a zöld levelibéka(Hyla arborea) csak peterakás idején igényli ezt a környezetet. Hazánkban csak ez a békafaj hódította meg a lombkorona szintet. Az ujjai végén levő tapadókorongok segítségével, bámulatos biztonsággal közlekedik a fák és bokrok levelein.

KecskebékaA legnagyobb testű hazai békák a varangyok közé tartoznak. Meglehetősen hosszú életűek. Mérgező mirigyváladékuk miatt a ragadozók undorral fordulnak el tőlük. A barna varangy (Bufo bufo) veszély esetén hatalmasra fújja fel magát, így riasztja el támadóját. Legádázabb ellensége a dögökön gyakran megfigyelhető aranyhátú legyekhez tartozik. Bár e faj szaporodása elsősorban döghöz, húshoz kötődik, petéit alkalomadtán a béka bőrére is lerakja. A kikelő lárvák, miután az orrlukakon keresztül bejutottak az állat koponyájába, a varangyot belülről kezdik felfalni. Csak csont és bőr marad belőlük, mialatt rettenetes kínok közt elpusztulnak. A zöld varangy (Bufo viridis) nagyobb számban fordul elő a területen, mint barna rokona. Táplálkozásuk hasonló, egy alapfeltétele van, az áldozat mozogjon, de legalább mozduljon meg. Ez már felébreszti a béka vadászösztönét. Lecsap, és ritkán téveszti el zsákmányát.

A sekély vizű lápréteken tavasszal, hamvaskék színű békákkal találkozhatunk. A mocsári béka (Rang arvalis) hímjének nászruhája ez, melyet nyugalmi időben sárgásbarna színűre cserél fel. Legnagyobb számban a tavi béka (Rang ridibunda) és a kecskebéka (R. esculenta)fordul elő. Élettereik különbözők. Az előbbi a nyílt vízfelületű helyeket kedveli, az utóbbi inkább a dús növényzetű mocsarakat szereti jobban.

GyíkNapsütötte partoldalakon találkozhatunk a teknősök egyetlen hazai képviselőjével, a mocsári teknőssel (Emys orbicalaris). A homokos fövenybe május végén, június elején hátsó lábaival egy öblös mélyedést kapar. Belehelyezi 6 – 8 tojását, bete­meti a gödröt, majd haspáncéljával néhányszor ledöngöli. Utódai sorsát a nap melegére bízza. Országos állománya csökkenőben van.

Az emberi oktalanságnak még mindig elég gyakran esik áldozatul a vízisikló (Natrix natrix). Táplálékának zöme fiatal békák közül kerül ki, melyeket hátsó lábuknál megragadva elevenen fogyaszt el. Sütkérező példányaival vizek partján, és erdei tisztásokon egyaránt találkozhatunk.

A Tisza időszakos kiöntései meggátolják egy fajokban gazdag gyíkállomány kialakulását e térségben. A magasabb térszinten elhelyezkedő üdülőterületen azonban, az egykori homokpuszta-gyepek maradványfajaként, még megpillanthatjuk a Duna-Tisza közén általánosan elterjedt fürge gyík (Lacerta agilis), vagy a zöld gyík (L. viridis) egy-egy példányát. A békák és siklók oktalan pusztítása – mely elsősorban emberi tudatlanságból ered – durva beavatkozás a természetes táplálékláncba. Ne bántsuk őket, kíméletet érdemelnek!

Kategóriák
Állatvilág Mozaik Turizmus

Madarak

Szikra és az Alpári-rét változatos összetételű életterében az elmúlt negyven év alatt közel 250 madárfaj előfordulását figyelték meg a szegedi Tiszakutató Munkacsoport tagjai, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai és a területen dolgozó orni­tológusok. A vonuló és kóborló fajok mellett igen magas az erdők, rétek és nádas – mocsarak fészkelő fajainak száma is. Természetesen ezek a megfigyelési adatok, az előfordulási és fészkelési gyakoriságot nem tükrözik, hiszen az állandóan vissza ­ visszatérő fajok mellett a rendkívül ritkán, évtizedenként ha egyszer megjelenő, vagy éppen alkalomszerűen fészkelő madarakat is tartalmazzák.

A szikrai Holt-Tisza elmocsarasodó végein növényi törmelékből készített, úszó fészkében költi tojásait a búbos vöcsök (Podiceps cristatus.Fészkét elhagyva, tojásait nedves növényi törmelékkel takarja be. Előfordul, hogy a fiókák szüleiket tutajként használva azok hátán utaznak. Megriasztva víz alá bukva menekül, s akár 50 ­ 100 métert is képes levegővétel nélkül úszni. A vízityúknak (Gallinula chloropus) eza tündérrózsás, nádfoltos, gyékényes rengeteg szintén kedvelt élőhelye. Főleg rovarokkal, csigákkal táplálkozik, de friss növényi hajtásokat is fogyaszt. A párok közösen építik fészkeiket, s egymást váltva költik fiókáikat.

Június – július hónapokban a fattyúszerkő (Chlidonias hybrida) vízre csapó, halászgató példányait is itt találjuk. A part menti füzek korhadó odvaiban készíti el tollpihékkel gazdagon bélelt fészkét a tőkés réce (Aythya nyroca). Be nem fagyott vízfolyások mentén át is telelhet. Ritkán kerül szemünk elé a zsákmánya után eleven szigonyként a vízbe zuhanó jégmadár (Alcedo atthis). A vízpartok meredek partfalába vájt üregekben költ.

KakukkA gyékénnyel, sással szegett morotvák és kisebb tavak nádszegélyében költ a gyakori nádirigó (Acrocephalus arundinaceus). A kakukk (Cuculus canorus) évről évre ugyanazon költőterületre tér vissza. A tojó védi körzetét más nőstényekkel szemben, de egy szaporodási idényben több hímmel is párosodhat. Fészket nem rak, s nevelőszülőnek gyakran választja a nádirigót. Egy fészekbe mindig csak egy tojást tojik, de pár napos időközökben tojásrakásra akár 15 – 20 fészket is használhat. A szaporodási időszak leteltével az öreg madarak megkezdik vándorútjukat, sorsukra hagyják fiókáikat. Ennek ellenére a dajkamadarak által felnevelt fiatal kakukk mégsem nevelőszü­leivel vonul az afrikai telelőhelyre, hanem “igazi” szülei vonulási útvonalát követi.

A Nagy-Sulymos nádas- gyékényes- sásos parti rengetegében költ a guvat(Rallus aquaticus). Fő tápláléka férgek, csigák, és ízeltlábúak közül kerül ki. Előfor­dulhat azonban, hogy testtömegének teljes erejét beleadva nyakcsigolyájánál üti le az elé vetődő békát, egeret.

A szinte járhatatlan ártéri erdők ritka, fészkelő madara a fekete gólya (Ciconia nigra). Őszi vonulásuk megkezdésekor kisebb csapatokban majd minden évben megjelennek a tocsogós réteken, erdőszéli kaszálókon. A telet Közép-Afrikában tölti. Az erdőszéli bozótosok gyakori fészkelője a tövisszúró gébics (Lanius collurio). Rovarokból, kisebb gyíkokból, esetleg madárfiókákból álló zsákmányának egy részét tövisekre, ágvégekre szúrja, így jelöli ki territóriuma határát. A betolakodó faj­társat a hím kíméletlenül elzavarja. Jól alkalmazkodott a vonuló életmódhoz. Dél­Afrika bozótosaiban tölti a telet. Útja során csatlakozik a kisebb madarak vonuló csapataihoz, s időnként elkap belőlük egyet-egyet.

A kormos légykapó (Ficedula hypoleuca) igazi erdőlakó. Rovartáplálékát egy szélső ágról lelibbenve lesből kapja el. Szélesre nyitható csőre tövében, módosult tollakból álló serték találhatók, melyek szinte megnagyobbítják szájnyílását, s ez megkönnyíti a rovarok elfogását. Ez a rendkívül ügyes légivadász időnként a tölgyesek avarszintjén is keresgél. Csak úgy, mint a vörösbegy (Erithacus rubecola), mely a Tőserdő ritka fészkelője, eredendően hegyvidéki faj. Megtelepedése a térség sajátos éghajlati tulajdonságaival magyarázható.

A mérsékelt égövi erdei pintyek (Fringilla coelebs) télire nem költöznek el. Megfigyelték, hogy egyes példányok közel tíz éves élettartamuk alatt, mindössze néhány kilométeres körzetben mozogtak. Az északabbra fészkelők azonban, így a nálunk költő párok is, szükségszerűen délebbre húzódnak. A hímek és nőstények külön csapatokban vonulnak, de a tojók délebbre repülnek. Hosszabb utat tesznek meg, több is pusztul el közülük. Karl Linné “Kettős nevezéktan”-óban ezért adta e fajnak a coelebs tudományos nevet, ami agglegényt jelent.

Az Alpári-rét nagytavi rekettyefüzes nádrengetege a telepesen fészkelő gémek birodalma. A bakcsó (Nycticorax nycticorax), vagy ahogy Baja környékén nevezték kakata, inkább éjjeli madár. Az Alpári-rét egyik leggyakoribb fészkelője. Áprilisban érkezik meg afrikai telelőhelyéről. Hevenyészett fészkébe 3-5 kékeszöld tojást rak. A fiatal madarak fehéren pettyezett, vöröses tollazata jelentősen eltér a szülők szürkés, feketés színezetétől. A bakcsó kolónia meglehetősen zajos életet él. Különösen alkonyattájban hangosak. S a csíkász, pákász időjóslás úgy tartotta: “Ha nagyon ugatnak, eső lesz”.

A nádat letiporva, derékba törve építi meg fészekalapját a nagykócsag (Egretta alba), s rakja rá nádlevelekkel bélelt fészkét. Évente három-négy utódot is felnevel. Télire Afrikába költözik, de enyhébb teleken, jégmentes vizek partján, át is telelhet. A nászruhás hímek dísztollai egykor a nemesi öltözet ékességei voltak. Ezért, eleinte sólymokkal pedzették, majd a lőfegyverek fejlődésével, puskával üldözték. A múlt század elejére hazai állományát kipusztulás fenyegette. A divatőrület megszűnésével, s a természetvédelem megerősödésével ma ismét életerős népessége él a Kárpát-medencében.

SelyemgémA “gémfalutól” kissé távolabb költenek a kanalasgémek (Platalea Ieucorodia). Különleges alakú csőrükkel átszűrik az iszapos vizet, gerinctelenek után kutatnak. Az eredményes táplálékkeresést érzékeny csőrvégüknek köszönhetik, hiszen sok más madárhoz hasonlóan nyelvüket elszarusodott hám fedi. Így az kevésbé mozgékony, s az ízeket is alig érzékeli. A kanalasgém nevével ellentétben rendszertanilag nem a gémfélékhez tartozik, hanem az íbiszekkel rokon.

A gémtelepeket időnként a táplálékkereső vaddisznó (Sus scrofa) is felkeresi, s az alacsonyabban fekvő, elérhető fészkek tojás, vagy fióka állományát alaposan megdézsmálja.

A sekélyvizű, ártéri tavakat övező réteken a parti madarak (Limicola) néhány képviselője is megtelepszik. Közülük leggyakoribb fészkelő a bibit (Vanellus vanel­Ius). A rövidfüvű, nyílt rétek költő madara, így előfordulhat, hogy fészekalja rókák, vagy más ragadozók áldozata lesz. Az elpusztult fészekaljat azonban, néhány hét elteltével pótolni tudja. Nyaranta akár többször is.

Az erdőszéli magas fákra építi fészkét, a Magyarországon általánosan elterjedt egerészölyv(Buteo buteo), amit a tavaszi felújításkor, zöldlombos ágakkal is “díszít”. Tél elejétől laza csapatokban kóborol. Április végén érkezik vissza Afrika déli részéről a kabasólyom (Falco subbuteo). Röptében kapja el az apró madarakat a karvaly (Accipiter nisus). Zsákmányát, más sólyomfélékhez hasonlóan, tollaitól megfosztva, “kopasztva” hordja fiókáinak. Igen gyakran több évig is kitart párja mellett a kuvik (Athene noctua). Állománya erősen veszélyeztetett. Öreg fák korhadt üregeiben költ a macskabagoly (Strix aluco), s többnyire varjak, szarkák gallyfészkeit foglalja el az erdei fülesbagoly (Asio otus).

A hazai madárvilág egyetlen nádasban fészkelő ragadozó madara a barna rétihéja (Circus aeruginosus). Az Alpári-rét náddal, rekettyefűzzel borított nagytavi részének állandó madara. Alacsonyan repül, főleg legyengült madarakat, madárfiókákat zsákmányol. Nyár végén kisebb emlősöket, éhínség idején békákat, sőt halakat is eszik. Nem költ a területen, de nagyritkán megpillanthatjuk a békászó sas (Aquila pomarina) egy-egy vadászó példányát. Két tojást tartalmazó fészekaljából csak az egyik fióka éri el a kirepülést. Az idősebb a néhány nappal fiatalabb fészektársát nem engedi táplálékhoz jutni, állandóan csipdesi, gyötri, s ezért az néhány napos korban elpusztul. Így a túlélő madárnak, az idősebb testvérnek, még éhínség idején is, nagyobb esélye marad a teljes kifejlődésre. Ez a látszólagos kegyetlenség végül is a faj biztonságosabb utódnevelését, a fennmaradást szolgálja.

GólyaA fehér gólya (Ciconia ciconia) már évszázadokkal ezelőtt elfogadta az ember­közeli fészkelőhelyeket. S a gólya gyakori szereplője lett a népi képzeletvilágnak. Mivel a termékenység időszakában, tavasszal minden évben visszatér, innen eredez­tethető gyermekáldáshoz fűződő kapcsolata. S bár “ő hozza a gyereket”, afrikai vándorútja minden állomásán pusztítják. Ha nem a vadászok, akkor a vegyszerek.

Kategóriák
Erdők Mozaik Turizmus

Bükkös az Alföldön

BükkösA túraútvonal mellett, úgy félúton a Forrás és a Majális-rét között, kicsi bükk­erdő áll. A szépen fejlett bükkfák történetét Bakkay József derítette fel. Így írt erről 1928-ban:

“Kecskemét határában, a Tisza árterén szépen fejlett bükkfa áll, mely erdészeti és növényföldrajzi szempontból egyaránt figyelmet érdemel, mivel az Alföldön természetes bükkös nincsen. A kecskeméti bükkre az alábbiakat nyomoztam ki. Kecskemét város főerdésze 1904. vagy 1905. évben próbaképpen néhány (a szám nem állapítható meg) bükk csemetét ültetett. Ezen csemetékből az 1911. évben már csak egy példány maradt meg. A megmaradt egy darabot is, valaki botnak tőben lemetszette. Az így megcsonkított tuskó 1912. évben két szép sarjat hajtott, melyek közül az egyik elpusztult, a másik ellenben tovább fejlődött, és jelenleg is áll a Tőserdőben. Ezek szerint a meglevő nagy bükkünk 23 vagy 24 éves lehet. Jelenleg is szépen fejlődik, kérge szép, üde, zöld lombozata erőteljes, csak alul, a régi metszés helyén látható egy már beforradni készülő seb. Sajnos a seb belseje már gyengén korhadt részt mutat.

A meglévő bükktörzs szép fejlődése arra indította a városi erdőhivatalt, hogy újabb bükk telepítéssel kísérletezzen ugyanazon a területen. E célból 1925. évben ezer darab egyéves csemetét hozatott. A csemeték közül 500 darabot 1925. év tavaszán el is ültettünk, míg a másik 500 darab egy évi iskolázás után 1926. évben került kiültetésre. Sajnos az így kiültetett csemetéket jórészt a nyulak és az őzek annyira visszarágták, hogy jelenleg csak tengődnek. A vissza nem rágott csemeték azonban szépen fejlődnek, szép, üdezöldek, magasságuk 60-80 cm”.

Kategóriák
Erdők Mozaik Turizmus

A járhatatlan égerláp

LáperdőA Tisza egykori holtágainak egyikét – ahol az év jelentős részében a tőzeget átitató oxigénszegény víz a talaj fölé emelkedik – égeres láperdő foglalta el. A mézgás (enyves) éger (Almos glutinosa) jellegzetes, csomókban álló tobozairól könnyen felismerhető. Gyökértöve magasabb vízborítás esetén is kiemelkedik a vízből segítve a gyökérlégzést az oxigénszegény időszakban. Puha fája a víz felett és a talajban gyorsan elkorhad, de víz alatt igen ellenálló. Fájából a Tisza menti szénégetők jó minőségű faszenet nyertek, mely a puskapor készítés értékes adalékanyaga volt. Festőanyagként – barna, fekete, piros, zöld és sárga pácanyagok készítéséhez – még ma is használják.

Cserje és lágyszárú növényzete elsősorban a fák körzetében, vagy a víz fölé emelkedő zsombékok tetején van. Kora tavasszal – március, április táján – tömegesen virágzik a mocsári gólyahír (Caltha palustris), vagy régebbi nevén réti aranyvirág. A vajákos asszonyok szerint erősen mérgező, gyógynövényként nem használták. A lápi csalán (Urtica kioviensis) az avatatlan szemlélő számára a csalánok többi fajától nehezen különböztethető meg. Kárpát – medencei bennszülött faj, az ősi vízfolyások nyomjelző növénye.

Az erdőszéli zsombékok közt májusban halvány rózsaszín szőnyeget alkot a békaliliom (Hottonia palustris) virágzó tömege.

Kategóriák
Erdők Mozaik Turizmus

A magaslatok keményfa erdői

Erdei sétányAz árvizektől mentes magasabb fekvésű helyeket a tölgy- kőris- szilerdő uralja. Az Alföld egykori keményfa ligeteinek hírmondói a kocsányos tölgyek (Quercus robur). Igen gyakran, mint mocsári tölgyet említik hazai ártéri előfordulása miatt. Hosszú kocsányon csüngő makkjáról, s alapjánál mélyen karéjos leveléről könnyű felismerni. A 20-25 méterre is megnövő fa sokféleképpen hasznosítható. Különösen a fiatal héjkéregben és gesztesedett fájában magas a csersav tartalom. Ezért hidak, hajók építésére kiválóan alkalmas. A különböző növényi részeket kifőzve fekete, barna és sárga festéket ad. Szárított, majd porrá őrölt gubacsából némi vaspor hozzáadásával egykor tintát készítettek.

Az olajfafélékhez tartozó kőrisek közül a keskenylevelű kőris egy őshonos, hazai alfaja a magyarkőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és az újvilági eredetű amerikai kőris (F. pennsylvanica) él itt. A magyarkőris fája ipari célra értékesebb, gőzölés után könnyen hajlítható. Kérgét egykor heveny Iáz, például malária csillapítására használták. Levelének szívműködés és reumás panaszok elleni jótékony hatását már régen felismerték.

A mezei szil (Ulnus minor) a nedvesebb, tölgyelegyes erdeink gyakori fája. Szívós, bár könnyen vetemedik, de ha vízzel telítődik, ellenálló és tartós marad. Ezért hidak, gátak és hajók építésére is alkalmas. Háncsrésze mézgát és csersavat tartalmaz. Egykor féregűzőként használták. A Magyarországon őshonos vadkörte, vagy vackor (Pyrus pyraster) levelei igen változatosak. Frissen szedett termése fanyar ízű, de téli tárolással élvezhetővé válik.

Az áttelelő fekete levéltetű gazdanövénye a csíkos kecskerágó (Euonymus europeus). Rózsaszín és narancssárga termésével az ősz és a koratél egyik legszebb dísze. Savas, mérgező hatású termése révén azon kevés európai növények egyike, mely rovarölő szerek készítésére is felhasználható. Élősködők és állatok rühösödése ellen alkalmazták valamikor. Rendkívül finom, grafikusi faszén is készülhet belőle. A fehér virágú és hamvaskék termésű kökény (Prunus spinosa) az erdőszélek növénye. Dércsípte kék bogyója gyümölcslekvár főzésére és különböző italok ízesítésére is alkalmas. Levele kifőzve teaként fogyasztható.

 A szívós és rugalmas fájú mogyoró (Corylus avellana) őshonos faj a Kárpát-medencében. Vesszőiért – melyeket ostorhoz, vesszőfonathoz, zsúpfedél szerkezethez, vagy vályoggal tapasztott falakhoz használtak – gyakran nyesték. A tölgyesek szárazabb területein gyakori, a varjútövis benge (Rhamnus catharticus). Feketére érett termése mérgező. Eretlen bogyói zöld festékanyagot szolgáltatnak.

KontyvirágA tőserdei keményfa ligetek magasabb térszintjein az Alföldön ritka alpesi kontyvirág (Arum alpinum) tömegesen virágzik. Eredetét még homály fe­di, feltehetően jégkorszaki maradványnövény. Zöldesfehér virágát, roppant fényigényes lévén, még áprilisban, lombzáródás előtt hozza. Skarlátvörös, terméses torzsája július végén, augusztus elején érik be.

Erdőszélek közönséges növénye a vérehulló fecskefű (Chlidonium majus). Aranysárga szirmú virágait szeptemberig hozza. A növényt megsértve na­rancssárga tejnedvet ereszt, mely mérgező, az ópiumalkaloidákhoz hasonlóanyagot tartalmaz. Nedveit szemölcsök, szeplők ellen, főzetét fájdalomcsillapítóként használták. Magvait hangyák terjesztik. Az erdő bokrosabb, száraz helyeit kedveli a méreggyilok, vagy vadpaprika (Vincetoxi­cum hirundinatia). Nevét paprikához hasonló, erősen mérgező terméséről kapta.

A mogyoróbokrok tövében ott, ahol az öntéstalajt szélfútta buckasorok váltják fel, él egy bennszülött növényünk, a homoki kikerics (Colchicum arenarium). Hattagú, tölcséres, lila virágai ősszel jelennek meg, míg leveleit és termését tavasszal hozza. A növény valamennyi része colchicin alkaloidot tartalmaz, mely a takarmányba keveredve bénítóan hathat az állatok központi idegrendszerére. A Duna-Tisza közén ritkulóban van.

Nedves helyeken közönséges a pénzlevelű lizinka (Lysimachianummularia). Kerek levelei átellenesek. Sárga virágát júniustól augusztus elejéig bontja. Hasonló élőhelyet kedvel a szintén gyakori kerek repkény (Glechoma hederacea). A leveléből főzött tea hurutos és emésztési bántalmak ellen használható.

Kategóriák
Erdők Mozaik Turizmus

A vízpartok puhafa ligetei

Holt-Tisza partAz Alföld ősi, a Tisza menti tájra jellemző és a régi hatalmas ártereken kiterjedten viruló folyóparti erdőiből alig maradt napjainkra valami. Szerencsére a fűz- nyár ligetek, a tölgy- kőris- szil erdőtípusok és láperdők maradványai még Szikrában és Alpár határában eredeti szépségüket megőrizve maradtak fenn.

A puhafa ligeterdő füzes típusának legszebb megjelenési formáit a szikrai Holt-Tisza tiszaugi ágánál találjuk. A víz fölé hajló öreg fehér füzek (Salix alba) mellett a csöröge, vagy törékeny fűz (S. fragilis) szép példányaival is találkozhatunk. A fehér fűz fényigényes, gyorsan növekvő, nyúlánk vesszőit egykor fonó, kötöző anyagnak használták, s kosarat, bútort, varsát készítettek belőle. A fákat rendszeresen nyírták, botolták. A hajdani botoló üzemmód jeleit ma is őrzik ezek a faaggastyánok. Szalicin nevű élénkítő hatóanyaga miatt malária és reuma ellen is használták. A csöröge fűz korallpiros gyökeréből festékport készítettek. Szórványosan a Kínából származó fehér eper (Morus alba) is előfordul, s termeli a madarak által előszeretettel fogyasztott mézédes gyümölcsét.

Aljnövényzetükben tenyészik, a nyirkos termőhelyeket kedvelő hamvas szeder (Rubus caesius). Leveleit teapótlónak is használták. Kevésmagú, kék termése igen ízletes. A közönséges farkasalma (Aristolochia clematis) érdekes alakú, halványsárga virágai rovarcsapdák, melyek az illatanyagokkal becsalogatott rovart megporzásig fogva tartják. Lecsüngő termése fügéhez hason­ló. Gyökértörzse és hajtása mérgező, gyulladásokat, esetleg szívbénulást okozhat. Nagyobb tömegben még a baracklevelű és a borsos keserűfű (Polygonum persicaria, P. hidropiper) fordulhat elő. Ez utóbbit csípős íze miatt a legelésző őzek elkerülik.

Parti fövenyA csak egy-másfél méterrel magasabb térszinteken a puhafa ligeterdők egy szürkenyaras típusa jelenik meg. Az erdőt zömében szép, hatalmas fehér­ és szürkenyarak (Populus alba, P. canescens) alkotják. A 19-20 méter magasra megnövő fák között elvétve a nemes nyár (P. canadensis) is megtalálható. Ez utóbbinak, mely a feketenyárnak és egy amerikai fajnak a kereszteződéséből jött létre, csak hím példányai ismeretesek.

A juharfélék közül a mezei és a zöld juhar (Acer campestre, A. negundo) él itt. Ez utóbbi Észak-Amerikából díszfaként került hozzánk, és meghonosodott. Skandináviában mindkét faj megcsapolt nedvéből cukrot készítenek. Az erdő ligetes, de igen sűrű a cserjeszintje. Erdők, erdőszélek közönséges növénye az egybibés galagonya (Crataegus monogyna). Fehér virágai ernyős fürtökben állnak, kellemetlen illatúak. Egymagú, élénkpiros termése ehető. Sövénynek is alkalmas. Valamennyi szintet sűrűn átszövi a parti szőlő (Vicis riparia). Néhány fát teljesen beburkol, máshol sűrű függönyt képez a cserjeszintre tekeredve, s alatta teljesen hiányzik az aljnövényzet. Amerikai eredetű alanyszőlő, mely elvadult és meghonosodott.

Kategóriák
Fák, bokrok és vadvirágok Mozaik Turizmus

Fák, bokrok és vadvirágok

ForrásSzikra és az Alpári-rét növénytakarójának kialakulása – hasonlóan a Duna-Tisza közi Hátság területeihez – a pleisztocénban kezdődött az utolsó elje­gesedés első jégmentes időszakában. A körülbelül 60 ezer évvel ezelőtt kez­dődő, s 12 ezer éven át tartó szubartikus klímában az ártereken mohos, sásos láprétek jöttek létre. A magasabb dombhátakon sztyepp, a mélyebb fekvésű területeken pedig sarkvidéki láprétek alakultak ki. A ligetekkel tarkított Duna-Tisza köze fás szárú növényei a nyír, az erdei-, vörös- és lucfenyő voltak, s elszórtan a cirbolya is megjelent. Az ezt követő két eljegesedési periódus (Würm II. és III. 52 ezer évtől 15 ezer évig) különösebb éghajlati eltérést nem mutatott. A hideg, száraz, kontinentális klímában a sztyeppvidéki növényzet uralkodott. A jégkorszak utáni enyhülés alatt indult meg a terület beerdősülése.

Az ezt követő hűvösebb, de változatlanul csapadékos szakaszban a hegy­vidéki területről a hullámtéri erdőkbe is lehúzódott a bükk, s a tölgyesekben mind gyakoribb lett a gyertyán. A fűz-, kőris-, éger-, szil- és tölgyligetek ebben a periódusban a virágkorukat élték, s buja gazdagságú a lápi, mocsári és réti növényzet is.

A növényzet mai összetétele az i. e. 2500-től napjainkig tartó fokozatosan száradó klímában alakult ki. A bükk fokozatosan visszahúzódott a hegyvidéki erdőkbe, s csökkent a gyertyán állománya is. Megkezdődött az ember természetalakító hatása. Az eredeti növénytakarót a szántóföldi növénytermesz­tés és az erdőgazdálkodás ültetvényei váltották fel.

Legtovább a vízjárta ártéri területek növényzete őrizte meg eredeti arculatát. Ezek a lecsapolások, folyószabályozások koráig a halász, csíkász, pákász emberek gazdag zsákmányt adó területei maradtak.

Kategóriák
Fák, bokrok és vadvirágok Mozaik Turizmus

A Sulymos és az alpári rét tavai, mocsarai

Alföldi tájAz Alföld hajdan volt nagy kiterjedésű nádasainak utolsó hírmondói közé tartoznak a Sulymos tó, s az Alpári-rét mocsarai és tavai.

A náddal (Phragmites australis) szegélyezett Sulymos parti zónájában gyakori a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia). Hengeres torzsavirágzata, az úgynevezett “buzogány”. Him- és nő virágzata jól elkülöníthetően, azonos vastagságban helyezkednek el a virágos száron. A nádat helyenként az embermagasságúra is megnövő vízi harmatkása (Glyceria maximat helyettesíti. Ez a pázsitfűféle friss állapotban enyhén mérgező, kiszárítva azonban takarmányként hasznosítható. A sásfélék öt fajjal képviseltetik magukat, melyek közül a leggyakoribb az éles sás (Carex gracilist. Szép foltokban fellelhető az Alföld pusztuló zsombéklápjait idéző zsombéksás (C. elata). A víz fölé magasló zsombékok szilárdságára jellemző, hogy a pásztorok és nádjáró népek az oszlopszerűen egymásra rakódott, elhalt növényi részek fonatát levágták, s ülőalkalmatosságként használták.

TavirózsaTavainkban mindenütt közönséges a tavi lórom (Rumex hydrolapathum). Szélporozta, zöld virága júniustól augusztusig nyílik. Termése kedvelt madáreleség. A parti zónában találjuk az ebszőlő csucsort (Solanum dulcamara). Mérgező, piros termése szeptemberre érik meg. Hatóanyaga oldja a vörös vérsejteket, és szívbénulást okoz. Kis mennyiségben bőrkiütés ellen, vagy belsőleg, asztma és köhögés gyógyítására használták. A burgonyafélékhez tartozó félcserje. Mocsaras, nedves réteken, tavak szegélyén gyakorta találkozhatunk a fekete nadálytő (Symphitum officinale) ibolyás virágaival. A magasra megnövő növény rövid gyöktörzsből fejlődik. Leveléből és gyökeréből kivont alkaloidáját légzési zavarokra, csontbántalmak gyógyítására javasolták.

A vízimenta, vagy balzsamka (Mentha aquatica) a termesztett fodormenta egyik rokona. Illóolaja mentolt tartalmaz. Virágos hajtásait szívbaj ellen és vizelethajtónak gyűjtötték. Szomszédságában él a mocsári zsurló (Equisetum palustre). A zsurlókat magas kovatartalmuk miatt ónedények és dísztárgyak fényesítésére is használták. Vízpartok jellegzetes növénye a réti füzény (Lythrum salicaria). Lila virágában a portokok három szintben helyezkednek el. A rövid, közepes és hosszú bibeszálak szerveződése gátolja az önmegporzás lehetőségét, és a kölcsönös megporzást segíti elő.

Rovaremésztő repceGyakori “nádaslakó” a mocsári tisztesfű (Stachys palustris) és a vízi peszérce (Lycopus europeus). A sekély vízben a fehérvirágú vízi mételykóró (Oenonthe aquatica) állományai nőnek. Vizelethajtó, állatgyógyászati használata is ismert. A vízi kányafű, vagy iszapzsázsa (Rorippa amphibia) sárga, keresztes virágát kora tavasszal hozza.

A rovaremésztő repce (Utricularia vulgaris) nem gyökerező, lebegő hínár. Víz alatti, többszörösen osztott, finom sallangokra tagolt leveleinek egyes szeletei rovarfogó tömlőkké módosultak. A varsaszerű tömlőcskékben elsősorban apró, vízi rákok akadnak fenn. Hamarosan bomlásnak indulnak, s a bomlásfehérjék egy részét felszívja a növény. Kétajkú, sarkantyús, sárga virágai arasznyi szárral emelkednek a víz fölé. A vízben lebegve él a vizidara (Wolfia arrhiza) is. 1-2 mm-es nagyságával a hazai flóra legkisebb virágos növénye.

Kategóriák
Fák, bokrok és vadvirágok Mozaik Turizmus

Holtágak és morotvák

Az egykori Tisza menti holtágak és morotvák gazdag növényvilágát még őrző szigetei a szikrai Dög- és Holt-Tisza, valamint az alpári holtág északi tája.

TündérrózsaA parti szegélyben tömeges az ágas békabuzogány (Sparganium erec­tum). Rövid, mélyen ülő gömbös, termős virágzata valóban apró buzogányra emlékeztet. A széleslevelű gyékény (Typha Iatifolia) az egy száron ülő, felül vékonyabb porzós és alul vastagabb termős virágzatával szintén a gyakoribb fajok közé tartozik. A gazdagabb júniusi növényzet fölé itt-ott a virágkáka (Butomus umbellatus) rózsaszín virága emelkedik. Az évelő vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica) felszíni levelei alakjukban eltérnek a víz alá merültektől. Zöld aszmag termése mérgező. Rokona, a fehér virágú nyílfű (Sagittaria sagittifoliaJ a ritkább fajok közé tartozik. Nyílhegy alakú leveleit a víz fölött tartja. A magasabb növényzet közt szerényen húzódik meg a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris) égszínkék virága.

Az iszapos aljzatba kúszó gyökerével kapaszkodik a fehér tündérrózsa (Nymphea alba). Víz fölé emelkedő, viaszos leveléről lepereg a víz. Nagy, fehér virágában a porzólevelek sziromlevelekké alakulását figyelhetjük meg. Gömb alakú terméséből kiszabadult magvai a víz színén tovasodródva terjednek. Rokona a sárga virágú tavirózsa, vagy vízitök (Nuphar Iuteum). Csészelevelei sárgák, szirmai nektártermelő mézfejtőkké alakultak.

A mélyebb vizek hínárjának tagja a vidra keserűfű (Polygonum amphibium). A víz színén úszó, hosszúkás levelei közül kiemelkedik lilás rózsaszín virágzata. A sulyom (Tropa natans) virága kevésbé feltűnő. Inkább a felszínen úszó, bőrszerű, felfújt nyelű levélrózsájában gyö­nyörködhetünk. Makktermésén négy tűhegyes, rögzítő szarvacska található. Gesztenye ízű termését egykor piacokon árulták, s megfőzve fogyasztották. Állománya csökkenőben van.

Vízi vegetációA békaszőlő fajok víz alatti “bokrai” kiváló ikrázó- és ivadéknevelő helyek. Igen sok rovar is itt talál menedéket. A bodros (Potamogeton crispus) és az úszó békaszőlő (P. natans) aljzaton gyökerező, alámerült levelű fajok. Zöld virágzatuk emelkedik ki a vízből. Akváriumi nö­vénynek is alkalmas a gyűrűs süllőhínár (Myriophillum verticillatum). Álló és lassan folyó vizeink leegyszerűsödött virágú, örvös levélzetű, gyakori növénye.  

A legmélyebb vizek a lebegő hínárok otthona. Legszembetűnőbb közöt­tük a nagy, fehérvirágú kolokán (Stratiotes aloides). Előbb gyökeresedik, majd fejlődése során az iszaptól elválva lebegő életmódra tér. A kereklevelű békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) példányait gyakran a parti zónába sodorja a szél. Fehér virága érleli széthulló, bogyószerű termését. A békalencse (Lemna minor) gyakori vizeinkben. Virágzatában közös buroklevéllel takarva helyezkednek el a porzós és termős virágok. Gyors, vegetatív szaporodásra is képes, így jelentős tápláléka a víziállatoknak.

A mélyebb vizekben gyakran szerez kellemetlen élményt a fürdőzőknek az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum). Örvösen álló sallangos levelei sűrűn fogacskának, ez okozza érdességüket. A három méterre is megnövő növény hajtásai nagyon könnyen törnek, s minden hajtásból új egyed képződik. Tüskés magvait madarak is terjesztik.

Kategóriák
Fák, bokrok és vadvirágok Mozaik Turizmus

Rétek és kaszálók

MargitvirágAz ártéri ligeterdők termőhelyeit friss vízellátású, üde talajú, nyár végére általában kiszáradó mocsárrét tisztások tarkítják. Közismert képviselői az Alpári-rét ecsetpázsitos kaszálói. Növényzetének névadó faja a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) a zöldtömeg fő állományalkotója. Kiváló tápértéke révén a legjobb szénatermő füvek egyike. 10 centiméterre is megnövő bugavirágzata hengeres, tömött. Takarmánynövényként több fajtáját is termesztik. Az ecsetpázsitos rétek gyakori növénye a nyúlánk termetű, többszörösen szeldelt levelű réti boglárka (Ranunculus acris). A nedves rétek tavasszal sárgállhatnak tőle. Frissen mérgező, szénává szárítva méreganyaga átalakul, s jó takarmánynövény. Rokona, a kúszó boglárka (R. repens) szintén tömeges lehet.

A kakukkszegfű, vagy kakukkszúnyogvirág (Lychnis flos-cuculi) sallango­san szeldelt szirmú, lilás virágai májusban, júniusban tömegesen színezik a réteket. Az ártéri gyomtársulások gyakori növénye a gilisztaűző varádics (Chrysanthemum vulgare). Sötétsárga, csak csöves virágokból álló fészkei dús, sátorozó virágzatban állnak. A közhiedelem szerint mérgező, illatos hajtása a halottól távol tartja a bontó férgeket, s ezért temetéskor az elhunyt mellé tették. A paraszti háztartásban ruhásszekrénybe helyezve molyirtónak is bevált.

Az árterek lefolyástalan, pangóvizes medencéiben fajgazdag láprétek alakultak ki. Vegetációja sok hasonlóságot mutat a holtágak parti növényzetével. A virágkáka (Butomus umbellatus) és a fekete nadálytő (Symphytum officinale) mellett megtalálható itt a magas sásosok és nádasok ritka növénye, a tiszaparti margitvirág (Leucanthemum serotinum). Ez a nyúlánk, 1-1,5 mé­ter magasra is megnövő növény végigkíséri a Tisza hullámterét. Fehér virága ősszel nyílik. Az uralkodó fajok a sások közül kerülnek ki. Közülük az éles sás (Carex gracilis) és a rókasás (C. vulpina) a leggyakoribb.