Kategóriák
Erdők Mozaik Turizmus

Bükkös az Alföldön

BükkösA túraútvonal mellett, úgy félúton a Forrás és a Majális-rét között, kicsi bükk­erdő áll. A szépen fejlett bükkfák történetét Bakkay József derítette fel. Így írt erről 1928-ban:

“Kecskemét határában, a Tisza árterén szépen fejlett bükkfa áll, mely erdészeti és növényföldrajzi szempontból egyaránt figyelmet érdemel, mivel az Alföldön természetes bükkös nincsen. A kecskeméti bükkre az alábbiakat nyomoztam ki. Kecskemét város főerdésze 1904. vagy 1905. évben próbaképpen néhány (a szám nem állapítható meg) bükk csemetét ültetett. Ezen csemetékből az 1911. évben már csak egy példány maradt meg. A megmaradt egy darabot is, valaki botnak tőben lemetszette. Az így megcsonkított tuskó 1912. évben két szép sarjat hajtott, melyek közül az egyik elpusztult, a másik ellenben tovább fejlődött, és jelenleg is áll a Tőserdőben. Ezek szerint a meglevő nagy bükkünk 23 vagy 24 éves lehet. Jelenleg is szépen fejlődik, kérge szép, üde, zöld lombozata erőteljes, csak alul, a régi metszés helyén látható egy már beforradni készülő seb. Sajnos a seb belseje már gyengén korhadt részt mutat.

A meglévő bükktörzs szép fejlődése arra indította a városi erdőhivatalt, hogy újabb bükk telepítéssel kísérletezzen ugyanazon a területen. E célból 1925. évben ezer darab egyéves csemetét hozatott. A csemeték közül 500 darabot 1925. év tavaszán el is ültettünk, míg a másik 500 darab egy évi iskolázás után 1926. évben került kiültetésre. Sajnos az így kiültetett csemetéket jórészt a nyulak és az őzek annyira visszarágták, hogy jelenleg csak tengődnek. A vissza nem rágott csemeték azonban szépen fejlődnek, szép, üdezöldek, magasságuk 60-80 cm”.

Kategóriák
Erdők Mozaik Turizmus

A járhatatlan égerláp

LáperdőA Tisza egykori holtágainak egyikét – ahol az év jelentős részében a tőzeget átitató oxigénszegény víz a talaj fölé emelkedik – égeres láperdő foglalta el. A mézgás (enyves) éger (Almos glutinosa) jellegzetes, csomókban álló tobozairól könnyen felismerhető. Gyökértöve magasabb vízborítás esetén is kiemelkedik a vízből segítve a gyökérlégzést az oxigénszegény időszakban. Puha fája a víz felett és a talajban gyorsan elkorhad, de víz alatt igen ellenálló. Fájából a Tisza menti szénégetők jó minőségű faszenet nyertek, mely a puskapor készítés értékes adalékanyaga volt. Festőanyagként – barna, fekete, piros, zöld és sárga pácanyagok készítéséhez – még ma is használják.

Cserje és lágyszárú növényzete elsősorban a fák körzetében, vagy a víz fölé emelkedő zsombékok tetején van. Kora tavasszal – március, április táján – tömegesen virágzik a mocsári gólyahír (Caltha palustris), vagy régebbi nevén réti aranyvirág. A vajákos asszonyok szerint erősen mérgező, gyógynövényként nem használták. A lápi csalán (Urtica kioviensis) az avatatlan szemlélő számára a csalánok többi fajától nehezen különböztethető meg. Kárpát – medencei bennszülött faj, az ősi vízfolyások nyomjelző növénye.

Az erdőszéli zsombékok közt májusban halvány rózsaszín szőnyeget alkot a békaliliom (Hottonia palustris) virágzó tömege.

Kategóriák
Erdők Mozaik Turizmus

A magaslatok keményfa erdői

Erdei sétányAz árvizektől mentes magasabb fekvésű helyeket a tölgy- kőris- szilerdő uralja. Az Alföld egykori keményfa ligeteinek hírmondói a kocsányos tölgyek (Quercus robur). Igen gyakran, mint mocsári tölgyet említik hazai ártéri előfordulása miatt. Hosszú kocsányon csüngő makkjáról, s alapjánál mélyen karéjos leveléről könnyű felismerni. A 20-25 méterre is megnövő fa sokféleképpen hasznosítható. Különösen a fiatal héjkéregben és gesztesedett fájában magas a csersav tartalom. Ezért hidak, hajók építésére kiválóan alkalmas. A különböző növényi részeket kifőzve fekete, barna és sárga festéket ad. Szárított, majd porrá őrölt gubacsából némi vaspor hozzáadásával egykor tintát készítettek.

Az olajfafélékhez tartozó kőrisek közül a keskenylevelű kőris egy őshonos, hazai alfaja a magyarkőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és az újvilági eredetű amerikai kőris (F. pennsylvanica) él itt. A magyarkőris fája ipari célra értékesebb, gőzölés után könnyen hajlítható. Kérgét egykor heveny Iáz, például malária csillapítására használták. Levelének szívműködés és reumás panaszok elleni jótékony hatását már régen felismerték.

A mezei szil (Ulnus minor) a nedvesebb, tölgyelegyes erdeink gyakori fája. Szívós, bár könnyen vetemedik, de ha vízzel telítődik, ellenálló és tartós marad. Ezért hidak, gátak és hajók építésére is alkalmas. Háncsrésze mézgát és csersavat tartalmaz. Egykor féregűzőként használták. A Magyarországon őshonos vadkörte, vagy vackor (Pyrus pyraster) levelei igen változatosak. Frissen szedett termése fanyar ízű, de téli tárolással élvezhetővé válik.

Az áttelelő fekete levéltetű gazdanövénye a csíkos kecskerágó (Euonymus europeus). Rózsaszín és narancssárga termésével az ősz és a koratél egyik legszebb dísze. Savas, mérgező hatású termése révén azon kevés európai növények egyike, mely rovarölő szerek készítésére is felhasználható. Élősködők és állatok rühösödése ellen alkalmazták valamikor. Rendkívül finom, grafikusi faszén is készülhet belőle. A fehér virágú és hamvaskék termésű kökény (Prunus spinosa) az erdőszélek növénye. Dércsípte kék bogyója gyümölcslekvár főzésére és különböző italok ízesítésére is alkalmas. Levele kifőzve teaként fogyasztható.

 A szívós és rugalmas fájú mogyoró (Corylus avellana) őshonos faj a Kárpát-medencében. Vesszőiért – melyeket ostorhoz, vesszőfonathoz, zsúpfedél szerkezethez, vagy vályoggal tapasztott falakhoz használtak – gyakran nyesték. A tölgyesek szárazabb területein gyakori, a varjútövis benge (Rhamnus catharticus). Feketére érett termése mérgező. Eretlen bogyói zöld festékanyagot szolgáltatnak.

KontyvirágA tőserdei keményfa ligetek magasabb térszintjein az Alföldön ritka alpesi kontyvirág (Arum alpinum) tömegesen virágzik. Eredetét még homály fe­di, feltehetően jégkorszaki maradványnövény. Zöldesfehér virágát, roppant fényigényes lévén, még áprilisban, lombzáródás előtt hozza. Skarlátvörös, terméses torzsája július végén, augusztus elején érik be.

Erdőszélek közönséges növénye a vérehulló fecskefű (Chlidonium majus). Aranysárga szirmú virágait szeptemberig hozza. A növényt megsértve na­rancssárga tejnedvet ereszt, mely mérgező, az ópiumalkaloidákhoz hasonlóanyagot tartalmaz. Nedveit szemölcsök, szeplők ellen, főzetét fájdalomcsillapítóként használták. Magvait hangyák terjesztik. Az erdő bokrosabb, száraz helyeit kedveli a méreggyilok, vagy vadpaprika (Vincetoxi­cum hirundinatia). Nevét paprikához hasonló, erősen mérgező terméséről kapta.

A mogyoróbokrok tövében ott, ahol az öntéstalajt szélfútta buckasorok váltják fel, él egy bennszülött növényünk, a homoki kikerics (Colchicum arenarium). Hattagú, tölcséres, lila virágai ősszel jelennek meg, míg leveleit és termését tavasszal hozza. A növény valamennyi része colchicin alkaloidot tartalmaz, mely a takarmányba keveredve bénítóan hathat az állatok központi idegrendszerére. A Duna-Tisza közén ritkulóban van.

Nedves helyeken közönséges a pénzlevelű lizinka (Lysimachianummularia). Kerek levelei átellenesek. Sárga virágát júniustól augusztus elejéig bontja. Hasonló élőhelyet kedvel a szintén gyakori kerek repkény (Glechoma hederacea). A leveléből főzött tea hurutos és emésztési bántalmak ellen használható.

Kategóriák
Erdők Mozaik Turizmus

A vízpartok puhafa ligetei

Holt-Tisza partAz Alföld ősi, a Tisza menti tájra jellemző és a régi hatalmas ártereken kiterjedten viruló folyóparti erdőiből alig maradt napjainkra valami. Szerencsére a fűz- nyár ligetek, a tölgy- kőris- szil erdőtípusok és láperdők maradványai még Szikrában és Alpár határában eredeti szépségüket megőrizve maradtak fenn.

A puhafa ligeterdő füzes típusának legszebb megjelenési formáit a szikrai Holt-Tisza tiszaugi ágánál találjuk. A víz fölé hajló öreg fehér füzek (Salix alba) mellett a csöröge, vagy törékeny fűz (S. fragilis) szép példányaival is találkozhatunk. A fehér fűz fényigényes, gyorsan növekvő, nyúlánk vesszőit egykor fonó, kötöző anyagnak használták, s kosarat, bútort, varsát készítettek belőle. A fákat rendszeresen nyírták, botolták. A hajdani botoló üzemmód jeleit ma is őrzik ezek a faaggastyánok. Szalicin nevű élénkítő hatóanyaga miatt malária és reuma ellen is használták. A csöröge fűz korallpiros gyökeréből festékport készítettek. Szórványosan a Kínából származó fehér eper (Morus alba) is előfordul, s termeli a madarak által előszeretettel fogyasztott mézédes gyümölcsét.

Aljnövényzetükben tenyészik, a nyirkos termőhelyeket kedvelő hamvas szeder (Rubus caesius). Leveleit teapótlónak is használták. Kevésmagú, kék termése igen ízletes. A közönséges farkasalma (Aristolochia clematis) érdekes alakú, halványsárga virágai rovarcsapdák, melyek az illatanyagokkal becsalogatott rovart megporzásig fogva tartják. Lecsüngő termése fügéhez hason­ló. Gyökértörzse és hajtása mérgező, gyulladásokat, esetleg szívbénulást okozhat. Nagyobb tömegben még a baracklevelű és a borsos keserűfű (Polygonum persicaria, P. hidropiper) fordulhat elő. Ez utóbbit csípős íze miatt a legelésző őzek elkerülik.

Parti fövenyA csak egy-másfél méterrel magasabb térszinteken a puhafa ligeterdők egy szürkenyaras típusa jelenik meg. Az erdőt zömében szép, hatalmas fehér­ és szürkenyarak (Populus alba, P. canescens) alkotják. A 19-20 méter magasra megnövő fák között elvétve a nemes nyár (P. canadensis) is megtalálható. Ez utóbbinak, mely a feketenyárnak és egy amerikai fajnak a kereszteződéséből jött létre, csak hím példányai ismeretesek.

A juharfélék közül a mezei és a zöld juhar (Acer campestre, A. negundo) él itt. Ez utóbbi Észak-Amerikából díszfaként került hozzánk, és meghonosodott. Skandináviában mindkét faj megcsapolt nedvéből cukrot készítenek. Az erdő ligetes, de igen sűrű a cserjeszintje. Erdők, erdőszélek közönséges növénye az egybibés galagonya (Crataegus monogyna). Fehér virágai ernyős fürtökben állnak, kellemetlen illatúak. Egymagú, élénkpiros termése ehető. Sövénynek is alkalmas. Valamennyi szintet sűrűn átszövi a parti szőlő (Vicis riparia). Néhány fát teljesen beburkol, máshol sűrű függönyt képez a cserjeszintre tekeredve, s alatta teljesen hiányzik az aljnövényzet. Amerikai eredetű alanyszőlő, mely elvadult és meghonosodott.

Kategóriák
Fák, bokrok és vadvirágok Mozaik Turizmus

Fák, bokrok és vadvirágok

ForrásSzikra és az Alpári-rét növénytakarójának kialakulása – hasonlóan a Duna-Tisza közi Hátság területeihez – a pleisztocénban kezdődött az utolsó elje­gesedés első jégmentes időszakában. A körülbelül 60 ezer évvel ezelőtt kez­dődő, s 12 ezer éven át tartó szubartikus klímában az ártereken mohos, sásos láprétek jöttek létre. A magasabb dombhátakon sztyepp, a mélyebb fekvésű területeken pedig sarkvidéki láprétek alakultak ki. A ligetekkel tarkított Duna-Tisza köze fás szárú növényei a nyír, az erdei-, vörös- és lucfenyő voltak, s elszórtan a cirbolya is megjelent. Az ezt követő két eljegesedési periódus (Würm II. és III. 52 ezer évtől 15 ezer évig) különösebb éghajlati eltérést nem mutatott. A hideg, száraz, kontinentális klímában a sztyeppvidéki növényzet uralkodott. A jégkorszak utáni enyhülés alatt indult meg a terület beerdősülése.

Az ezt követő hűvösebb, de változatlanul csapadékos szakaszban a hegy­vidéki területről a hullámtéri erdőkbe is lehúzódott a bükk, s a tölgyesekben mind gyakoribb lett a gyertyán. A fűz-, kőris-, éger-, szil- és tölgyligetek ebben a periódusban a virágkorukat élték, s buja gazdagságú a lápi, mocsári és réti növényzet is.

A növényzet mai összetétele az i. e. 2500-től napjainkig tartó fokozatosan száradó klímában alakult ki. A bükk fokozatosan visszahúzódott a hegyvidéki erdőkbe, s csökkent a gyertyán állománya is. Megkezdődött az ember természetalakító hatása. Az eredeti növénytakarót a szántóföldi növénytermesz­tés és az erdőgazdálkodás ültetvényei váltották fel.

Legtovább a vízjárta ártéri területek növényzete őrizte meg eredeti arculatát. Ezek a lecsapolások, folyószabályozások koráig a halász, csíkász, pákász emberek gazdag zsákmányt adó területei maradtak.

Kategóriák
Fák, bokrok és vadvirágok Mozaik Turizmus

A Sulymos és az alpári rét tavai, mocsarai

Alföldi tájAz Alföld hajdan volt nagy kiterjedésű nádasainak utolsó hírmondói közé tartoznak a Sulymos tó, s az Alpári-rét mocsarai és tavai.

A náddal (Phragmites australis) szegélyezett Sulymos parti zónájában gyakori a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia). Hengeres torzsavirágzata, az úgynevezett “buzogány”. Him- és nő virágzata jól elkülöníthetően, azonos vastagságban helyezkednek el a virágos száron. A nádat helyenként az embermagasságúra is megnövő vízi harmatkása (Glyceria maximat helyettesíti. Ez a pázsitfűféle friss állapotban enyhén mérgező, kiszárítva azonban takarmányként hasznosítható. A sásfélék öt fajjal képviseltetik magukat, melyek közül a leggyakoribb az éles sás (Carex gracilist. Szép foltokban fellelhető az Alföld pusztuló zsombéklápjait idéző zsombéksás (C. elata). A víz fölé magasló zsombékok szilárdságára jellemző, hogy a pásztorok és nádjáró népek az oszlopszerűen egymásra rakódott, elhalt növényi részek fonatát levágták, s ülőalkalmatosságként használták.

TavirózsaTavainkban mindenütt közönséges a tavi lórom (Rumex hydrolapathum). Szélporozta, zöld virága júniustól augusztusig nyílik. Termése kedvelt madáreleség. A parti zónában találjuk az ebszőlő csucsort (Solanum dulcamara). Mérgező, piros termése szeptemberre érik meg. Hatóanyaga oldja a vörös vérsejteket, és szívbénulást okoz. Kis mennyiségben bőrkiütés ellen, vagy belsőleg, asztma és köhögés gyógyítására használták. A burgonyafélékhez tartozó félcserje. Mocsaras, nedves réteken, tavak szegélyén gyakorta találkozhatunk a fekete nadálytő (Symphitum officinale) ibolyás virágaival. A magasra megnövő növény rövid gyöktörzsből fejlődik. Leveléből és gyökeréből kivont alkaloidáját légzési zavarokra, csontbántalmak gyógyítására javasolták.

A vízimenta, vagy balzsamka (Mentha aquatica) a termesztett fodormenta egyik rokona. Illóolaja mentolt tartalmaz. Virágos hajtásait szívbaj ellen és vizelethajtónak gyűjtötték. Szomszédságában él a mocsári zsurló (Equisetum palustre). A zsurlókat magas kovatartalmuk miatt ónedények és dísztárgyak fényesítésére is használták. Vízpartok jellegzetes növénye a réti füzény (Lythrum salicaria). Lila virágában a portokok három szintben helyezkednek el. A rövid, közepes és hosszú bibeszálak szerveződése gátolja az önmegporzás lehetőségét, és a kölcsönös megporzást segíti elő.

Rovaremésztő repceGyakori “nádaslakó” a mocsári tisztesfű (Stachys palustris) és a vízi peszérce (Lycopus europeus). A sekély vízben a fehérvirágú vízi mételykóró (Oenonthe aquatica) állományai nőnek. Vizelethajtó, állatgyógyászati használata is ismert. A vízi kányafű, vagy iszapzsázsa (Rorippa amphibia) sárga, keresztes virágát kora tavasszal hozza.

A rovaremésztő repce (Utricularia vulgaris) nem gyökerező, lebegő hínár. Víz alatti, többszörösen osztott, finom sallangokra tagolt leveleinek egyes szeletei rovarfogó tömlőkké módosultak. A varsaszerű tömlőcskékben elsősorban apró, vízi rákok akadnak fenn. Hamarosan bomlásnak indulnak, s a bomlásfehérjék egy részét felszívja a növény. Kétajkú, sarkantyús, sárga virágai arasznyi szárral emelkednek a víz fölé. A vízben lebegve él a vizidara (Wolfia arrhiza) is. 1-2 mm-es nagyságával a hazai flóra legkisebb virágos növénye.

Kategóriák
Fák, bokrok és vadvirágok Mozaik Turizmus

Holtágak és morotvák

Az egykori Tisza menti holtágak és morotvák gazdag növényvilágát még őrző szigetei a szikrai Dög- és Holt-Tisza, valamint az alpári holtág északi tája.

TündérrózsaA parti szegélyben tömeges az ágas békabuzogány (Sparganium erec­tum). Rövid, mélyen ülő gömbös, termős virágzata valóban apró buzogányra emlékeztet. A széleslevelű gyékény (Typha Iatifolia) az egy száron ülő, felül vékonyabb porzós és alul vastagabb termős virágzatával szintén a gyakoribb fajok közé tartozik. A gazdagabb júniusi növényzet fölé itt-ott a virágkáka (Butomus umbellatus) rózsaszín virága emelkedik. Az évelő vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica) felszíni levelei alakjukban eltérnek a víz alá merültektől. Zöld aszmag termése mérgező. Rokona, a fehér virágú nyílfű (Sagittaria sagittifoliaJ a ritkább fajok közé tartozik. Nyílhegy alakú leveleit a víz fölött tartja. A magasabb növényzet közt szerényen húzódik meg a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris) égszínkék virága.

Az iszapos aljzatba kúszó gyökerével kapaszkodik a fehér tündérrózsa (Nymphea alba). Víz fölé emelkedő, viaszos leveléről lepereg a víz. Nagy, fehér virágában a porzólevelek sziromlevelekké alakulását figyelhetjük meg. Gömb alakú terméséből kiszabadult magvai a víz színén tovasodródva terjednek. Rokona a sárga virágú tavirózsa, vagy vízitök (Nuphar Iuteum). Csészelevelei sárgák, szirmai nektártermelő mézfejtőkké alakultak.

A mélyebb vizek hínárjának tagja a vidra keserűfű (Polygonum amphibium). A víz színén úszó, hosszúkás levelei közül kiemelkedik lilás rózsaszín virágzata. A sulyom (Tropa natans) virága kevésbé feltűnő. Inkább a felszínen úszó, bőrszerű, felfújt nyelű levélrózsájában gyö­nyörködhetünk. Makktermésén négy tűhegyes, rögzítő szarvacska található. Gesztenye ízű termését egykor piacokon árulták, s megfőzve fogyasztották. Állománya csökkenőben van.

Vízi vegetációA békaszőlő fajok víz alatti “bokrai” kiváló ikrázó- és ivadéknevelő helyek. Igen sok rovar is itt talál menedéket. A bodros (Potamogeton crispus) és az úszó békaszőlő (P. natans) aljzaton gyökerező, alámerült levelű fajok. Zöld virágzatuk emelkedik ki a vízből. Akváriumi nö­vénynek is alkalmas a gyűrűs süllőhínár (Myriophillum verticillatum). Álló és lassan folyó vizeink leegyszerűsödött virágú, örvös levélzetű, gyakori növénye.  

A legmélyebb vizek a lebegő hínárok otthona. Legszembetűnőbb közöt­tük a nagy, fehérvirágú kolokán (Stratiotes aloides). Előbb gyökeresedik, majd fejlődése során az iszaptól elválva lebegő életmódra tér. A kereklevelű békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) példányait gyakran a parti zónába sodorja a szél. Fehér virága érleli széthulló, bogyószerű termését. A békalencse (Lemna minor) gyakori vizeinkben. Virágzatában közös buroklevéllel takarva helyezkednek el a porzós és termős virágok. Gyors, vegetatív szaporodásra is képes, így jelentős tápláléka a víziállatoknak.

A mélyebb vizekben gyakran szerez kellemetlen élményt a fürdőzőknek az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum). Örvösen álló sallangos levelei sűrűn fogacskának, ez okozza érdességüket. A három méterre is megnövő növény hajtásai nagyon könnyen törnek, s minden hajtásból új egyed képződik. Tüskés magvait madarak is terjesztik.

Kategóriák
Fák, bokrok és vadvirágok Mozaik Turizmus

Rétek és kaszálók

MargitvirágAz ártéri ligeterdők termőhelyeit friss vízellátású, üde talajú, nyár végére általában kiszáradó mocsárrét tisztások tarkítják. Közismert képviselői az Alpári-rét ecsetpázsitos kaszálói. Növényzetének névadó faja a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) a zöldtömeg fő állományalkotója. Kiváló tápértéke révén a legjobb szénatermő füvek egyike. 10 centiméterre is megnövő bugavirágzata hengeres, tömött. Takarmánynövényként több fajtáját is termesztik. Az ecsetpázsitos rétek gyakori növénye a nyúlánk termetű, többszörösen szeldelt levelű réti boglárka (Ranunculus acris). A nedves rétek tavasszal sárgállhatnak tőle. Frissen mérgező, szénává szárítva méreganyaga átalakul, s jó takarmánynövény. Rokona, a kúszó boglárka (R. repens) szintén tömeges lehet.

A kakukkszegfű, vagy kakukkszúnyogvirág (Lychnis flos-cuculi) sallango­san szeldelt szirmú, lilás virágai májusban, júniusban tömegesen színezik a réteket. Az ártéri gyomtársulások gyakori növénye a gilisztaűző varádics (Chrysanthemum vulgare). Sötétsárga, csak csöves virágokból álló fészkei dús, sátorozó virágzatban állnak. A közhiedelem szerint mérgező, illatos hajtása a halottól távol tartja a bontó férgeket, s ezért temetéskor az elhunyt mellé tették. A paraszti háztartásban ruhásszekrénybe helyezve molyirtónak is bevált.

Az árterek lefolyástalan, pangóvizes medencéiben fajgazdag láprétek alakultak ki. Vegetációja sok hasonlóságot mutat a holtágak parti növényzetével. A virágkáka (Butomus umbellatus) és a fekete nadálytő (Symphytum officinale) mellett megtalálható itt a magas sásosok és nádasok ritka növénye, a tiszaparti margitvirág (Leucanthemum serotinum). Ez a nyúlánk, 1-1,5 mé­ter magasra is megnövő növény végigkíséri a Tisza hullámterét. Fehér virága ősszel nyílik. Az uralkodó fajok a sások közül kerülnek ki. Közülük az éles sás (Carex gracilis) és a rókasás (C. vulpina) a leggyakoribb.

Kategóriák
Turizmus

Szikra és az alpári-rét

A Szikra és az Alpári-rét elnevezésű területe jelenleg 1038 hektár kiterjedésű.

Szikra és az Alpári-rét térsége átmeneti jellegű terület, a Duna és a Tisza felszínformáló munkájának találkozási pontja.

A széles ártéri felszínt a Tisza formálta, ám attól nyugatra és keletre (tehát a Tiszazugban is) futóhomok felszínre érkezünk, sőt száraz térszíni löszkibúvásokkal is találkozhatunk. Mi ennek a táji változatosságnak az oka?

VárdombAz Alföldnek ezt a középső részét a felső pliocénig (2-12 millió év) a Duna formálta, hatalmas hordalékkúpot építve, feltöltögetve a hajdani, Pannon beltengert. Bő félmillió éve azonban a folyam mindinkább nyugatra tolódott, képletesen: saját deltája Ny-i peremére, a mai alföldi Duna-völgybe helyeződött át a Duna fő ága. Az időszakot meghatározó jégkorszak klímaingadozásai közepette a már száraz hordalékkúp anyagának mind nagyobb hányadát halmozta át a szél. A több tíz méter vastagságú szélszállított üledékanyag döntő hányada futóhomok. A homokanyagot térben és vastagságban lösztömegek tagolják. Ilyen löszkibúvás az alpári Templom- és Várdomb. A felszínközeli löszrétegek és a futóhomok határán rétegforrások is kialakulhattak. Ez az Alföldön ritka földtani jelenség Szikrában több helyen is előfordul. Legismertebb közülük a tőserdei túraútvonal mentén kiépített forrás.

A Tisza itteni, tehát a Csongrádtól északra húzódó, mederszakaszát csak a pleisztocén (2 millió év) végétől foglalta el. Azt megelőzően az ún. érmelléki kapun és a mai Körös-völgyön át érkezett a Dél-alföldre. Szikra és Alpár térségében tehát kevesebb, mint 12 ezer éve formálja a tájat. Ez alatt, a földtörténeti léptékben nagyon rövid idő alatt alakított és szélesítette ki hatalmas árterét, s így vágta el a hajdani összefüggő dunai eredetű homokvidéktől a tiszazugi homokfelszíneket.

A Szikra és az Alpári-rét védett területegysége Északon a tiszaugi hídnál kezdődik. Az ártér pereméig nyújtózó Lakitelek és a szikrai üdülőterület már a szél által összehordott futóhomokra települt. Ezt mosta alá a szikrai Tisza nyugati kanyarulata, ami másfél évszázada még az élő Tisza szerves részét képezte. Ez a magyarázata, hogy a holtág partjától alig 50 méterre jelentős szintkülönbség van a vízfelszín és környezet között.

A buckasor folytatása a teljesen beerdősült tőserdei rész. A futóhomok itt átlagosan 4-5 méteres buckákba rendeződött. Keleten a holtágat övező puhafa ligeterdőhöz, délen pedig az égerláp erdőkhöz csatlakozik.

Az un. alpári – öblözte (az Alpári-rét) területén található rétek a réti öntéstalajok nem karbonátos altípusán alakultak ki. A felső rétegekből hiányzó szénsavas mész, valamint a nehezebb mechanikai összetétel jellemzi. E talajok humusz és kolloid tartalma magasabb a dunai öntéstalajokénál. Az illit típusú agyagásványok viszont ugyanúgy uralkodnak bennük, mint a Kárpát-medence más öntéseiben kialakult talajokban. Az Alpári-rét felszínét számos egykori folyómeder, vagy az élő folyótól természetes úton levált holtág, morotva szabdalta fel.

LöszplatóAz alpári löszplató alig néhány kilométerrel a község alatt kezdődik, s egészen Csongrádig húzódik. A természetes vízmosásokkal részekre szabdalt vonulat egyike a falu ÉK-i oldalán található Vár- és Templomdomb.

Az ártéri perem legmagasabb pontja Ny-i és D-i irányban 4-5 méterrel, K-ÉK felé 10-12 méter­rel ugrik ki helyenként szakadékos partjával az ártéri terepszintből. Ezt a fel­színalaktani dinamizmust az is fokozta, hogy a Tisza a folyószabályozás előtt közvetlenül a magaspart alatt folyt, annak oldalát folyamatosan alámosta.

Az ártérben a lápos réti talaj kisebb kiterjedésű foltjai több helyen is megtalálhatók. Egyik jellemző megjelenési formája a Sulymos menti láprét. E rétek időlegesen, vagy részlegesen állandó vízborítás alatt állnak, s ennek megfelelően talajképződési folyamataikra a levegőtlenség, az anaerobiózis és az ezzel járó redukciós folyamatok jellemzőek.

Az erős vízhatásnak kitett területeken az el nem bomlott, elhalt növényi részek révén jelentős tőzeg-felhalmozódás is történt. Állandó, de pangó vízborítású helyeken oxigéntől elzárt körülmények között indul meg ez a szene­sedéshez hasonló folyamat. Ilyen tőzegképző nádast találunk az Alpári-rét nagy-tavi részén. A hajdani tőzegképződés mai bizonyítékai a Holt-Tisza tiszaugi végétől pár száz méterre levő felhagyott tőzegbányák, s az Alpári-réten ma is látható, egykori tőzegkitermelő helyek. Ugyanakkor ez a talajtípus jellemző a terület égerláp erdőire is.

Kategóriák
Mozaik Turizmus

Állatvilág

[tabgroup]
[tab title=”Csigák, kagylók, rovarok” id=”1″]

Csigák – kagylók – rovarok

Többnyire éjszaka és nedves időben aktív a nagy meztelencsiga (Limai max­imus). A 15 cm-es hosszúságot is elérheti. Párzáskor a hím és a nőstény egy faágra erősített nyálkaszálon spirálisan összetekeredve fejjel lefelé lóg. Főképp növényevő. Túlszaporodva komoly károkat okozhat.

Számos európai országban szívesen fogyasztják az éti csigát (Helix pomatia). E területeken már csaknem kiirtották, s a milliós nagyságrendű gyűjtés a Kárpát-medencei állomány fennmaradását is erősen veszélyezteti. Ezért ma Magyarországon védett, csak engedéllyel gyűjthető. Szaporodásuk március – július hónapok közé esik. Párzáskor mészből álló “szerelmi nyilaikkal” döfködik egymást, majd 6 – 8 hét elteltével 20 – 60 borsó nagyságú petét raknak egy általuk ásott kis gödröcskébe. Teljes kifejlődésükhöz három év szükséges. Intenzív gyűjtésükkel tehát szaporodási sebességük nem tud lépést tartani. Az éti csiga mintegy előre érzi, milyen lesz a tél. Zordabb időjárásra felkészülve vastagabb mészfedővel zárja le házát, majd több nyálkaréteget épít az utolsó kanyarulatba. Kísérletekkel igazolták, az így “felké­szült” csiga rövid ideig még a 100 fokos hideget is képes átvészelni.

A nagy mocsári csiga (Lymnaea stagnalis) állóvizek, elmocsarasodott területek lakója. Talán a leggyakoribb hazai csiga. Petéit tokba zárja, majd a vízinövényekre ragasztja. Annak ellenére, hogy vízben él, nincs kopoltyúja, tüdővel lélegzik. Leve­gővételre a víz felszínére jön. Algákkal, rothadó növényi maradványokkal táplálkozik. Három évig is élhet.

Egész Európában elterjedt a folyami kagyló (Unio tumidus). Az áradások révén a Tiszát kísérő holtágakba is bekerült. A kifejlett állat évente mintegy 200 000 petét rak, melyek eleinte anyjuk kopoltyúján fejlődnek. A negyedik héten a kikelt lárvák halak kopoltyújára települnek át, s azon élősködnek néhány hétig. Kifejlődése után az iszapban telepszenek meg, ahol élő szervezetekkel, törmelékkel táplálkoznak. A 10 centiméteres nagyságot ritkán érik el. Ennek duplájára is megnőhet a tavi kagyló (Anadonta cygnea). Hímnős állat. Évente 400000 petét is rakhat, melyek télire a kopoltyú melletti költőzacskóban maradnak. Lárvája, az úgynevezett kajmacsos lárva halakon élősködik.

A kőrisbogár (Lytta vesicatoria) jelenlétét már messziről elárulja erőteljes, átható bűze. A kifejlett bogár kőrisfákon, orgonán, fagyalon táplálkozik, s elszaporodva tápnövényének lombját olykor teljesen lerágja. Testét szárítva, majd porrá őrölve hólyaghúzó tapasz készítésére használták.

Még lábon álló beteg, vagy elhalt tölgyfákban fejlődik a nagy hőscincér (Cerambix cerdo). Ujjnyi vastag lárvája keresztül-kasul fúrva a fa törzsét egy méter hosszú járatot is készíthet. A kifejlett bogár napközben ritkán látható, többnyire megbújva üldögél. Meleg nyári alkonyatkor jönnek elő, s keresik fel párjukat.

DarázspókNapközben is gyakran láthatjuk amint ernyős virágzatú növényeken üldögél a díszes darázscincért (Chlorophorus varius). Fekete-sárgán csíkozott testével darázsra hasonlít, mely a rávadászók megtévesztésére szolgál. Lárvái különféle lombos fák törzsében fejlődnek.

Közép-Európa legnagyobb bogara a szarvasbogár (Lucanus cervus). A hímek nőstényekért vívott harca impozáns látvány. Tekintélyes, agancsszerű rágója inkább dísz, mint fegyver. E bogarak a fák sebzései mentén kicsorduló nedveket nyalogatják. Egy ilyen táplálékforrás valósággal vonzza őket, s ezért rajzási idő vége felé az ilyen fák alatt valóságos bogártemető alakulhat ki.

A nőstények tojásaikat a talajba rakják. A kikelő lárvák kezdetben humusszal táplálkoznak, majd korhadó fatörzsekbe rágják be magukat. Teljes fejlődésüket ötödik életévükben érik el. Régi leírásokból tudjuk, hogy a hím “szarvait” beteg gyermekek nyakába akasztották, annak gyógyító erejében bíztak. Ókori íróknál olvashatjuk, hogy lárváikat egyes népek kedvelt csemegeként fogyasztották.

Csillogó, aranyos – fényes-zöld testével egyik legszebb bogarunk a közismert ró­zsabogár (Celtonia auratat). Különösen a rózsaféléket kedveli. A virágtokok lerágásával kisebb károkat is okozhat. Ha süt a nap, gyakran felrepül, s búgva száll tovább, de ha beborul, mozdulatlanul gubbaszt. Mikor csepegni kezd, befúrja magát a virágszirmok közé. Áprilisi párzás után a nőstények a talajba, vagy korhadékba rakják le petéiket. Lárváját hangyabolyban is megtalálták. Két évig fejlődik. A kifejlett bogár elsősorban bodzán és orgonán gyakori.

A vizek, vízpartok közönséges bogara a sárgaszegélyű csíkbogár (Dytiscus marginalis). A hímek szárnyfedői simák, a nőstényeké hosszanti irányban barázdáltak. Mind a bogár, mind lárvája ragadozó, s a vízibogarakon kívül fiatal halivadékokat is megtámad. Halastavakban érzékeny károkat okozhat.

A víz felszínén csoportokban köröz a közönséges keringőbogár (Gypinus subs­triatus). Lábait váltogatva evez tova a vízinövények közt az óriáscsíbor (Hydrous picens). Hasoldala a csápjaival odaterelt levegőréteg miatt ezüstösen csillog. Alkonyatkor hagyja el a vizet, és igen nagy távolságot is megtéve, újabb vadászterületet keres. A kifejlett csibor mindenevő. Lárvája ragadozó, lomha mozgású állatokkal táplálkozik. Olykor megtámadja a beteg, már mozgásképtelen halakat is. Ezt néha az imágó is megteszi, egészséges halakban azonban nem tesz kárt.

A sekély vizű, gyorsan felmelegedő tavacskák a szitakötők életterei is. Az apróbb vízi élőlények méreteihez képest félelmetes fogópórral rendelkező szitakötőlárva a vizek falánk ragadozója. Eleinte egysejtűekkel táplálkoznak, később minden eléjük kerülő víziállatot felfalnak, amit csak le tudnak gyűrni. Így mindenféle rovarlárvát, férget, kis rákokat, csigákat, sőt ebihalakat és kis halakat is. Túlszaporodásukat féken tartja, hogy nekik is számos ellenségük van. Ezért tartaniuk kell a rájuk leselkedő halaktól, vízipoloskáktól, sőt saját nagyobb fajtársaiktól is. A kifejlett példányokra elsősorban madarak vadásznak, sokan pókhálóba ragadnak.

A szép légivadász (Coenagrion puella) májustól szeptemberig repül. Rendkívül ügyes ragadozó, a szúnyogféléket röptében kapja el. Szárnyai átlátszók. A hím torát és potrohát kék, a nőstényét zöld foltok fedik. Fémeskék, ovális szárnyfoltja különbözteti meg tőle a szintén gyakori sávos szitakötőt (Colepterix splendens). E faj májustól augusztusig látható. Az alföldi szitakötő a leggyakoribb fajok közé tartozik. A szárazabb élőhelyeket is elviseli, bár szaporodása szintén vízhez kötött. A hím szép, élénkpiros, míg a nőstény sárga. A nagyobb testű acsák a vízpartoktól távolabb is elmerészkednek. A gyakori acsa (Aeshna affinis) a mérsékelt öv középső és déli területein mindenütt elterjedt.

MedvelepkeA madarak után talán a legszembetűnőbb állatok a lepkék. A közönséges medvelepke (Arctia caia) nevét dúsan szőrözött hernyójáról kapta, amit hosszú, sűrű, barna “bundás” szőrzete miatt a népnyelv papmacskának nevez. Hernyóját főleg szedren és kökényen találhatjuk. Ha a lepkét egy ragadozó elkapja, azt életében csak egyszer teszi, mert rossz ízű testnedve örökre emlékezetessé teszi.

A szulákszender (Agrus convolvuli) egyik legnagyobb hazai szenderünk. Szürke szárnyaival betakart teste jól beolvad természetes környezetébe. Megzavarva elővillantja piros-fekete potrohát. Illatos virágok előtt lebegve hosszú pödörnyelvével nektárt szívogat. Hernyója mezei növényeken, főleg szulákon él. Egyes években gyakori vándorlepke. Sebes röptű, nagy területeket bejár. Mint a szenderek általában, az esti órákban röpül a nyárfaszender (Laothae populi) is. Olajzöld hernyója nyár­ és fűzfákon él. A kifejlett lepkék – a többi szenderhez hasonlóan – éjszakánként több száz kilométert is repülhetnek.

A nagy tűzlepke (Lucaena dispar) színpompás vörös szárnyai már messziről feltűnnek. Lápréteken él, egy nyáron akár két nemzedéke is lehet. A közönséges boglárka (Polyommatus icarus) napsütötte réteken gyakran látható. A hím égszínkék, míg a nőstény – a kék boglárkákhoz hasonlóan – barna. E család tagjai között vannak olyanok, amelyek hernyóját édes mirigyváladéka miatt a hangyák bolyukba cipelik.

Áttelelő lepke lévén már az első meleg februári napon találkozhatunk az élénk­sárga citromlepkével (óonepteryx rhamni). Miután petéit lerakta biztosítva a faj fennmaradását, még a meleg nyár előtt elpusztul. Az új nemzedék néhány hét múlva megjelenik. Átnyaral, majd nyugalmi állapotba merül. Előfordulhat, hogy a tél hidege az ágon éri. Ilyenkor megdermed, s a kemény fagy sem árt neki. Tavasszal ismét életre kel, így a hazai lepkék közül a citromlepke éri el a leghosszabb életkort, 9-10 hónapot.

Lassan, kecsesen libben egyik virágról a másikra a fecskefarkú lepke (Papilio machaonJ. A látszat ellenére kitűnően repül. A trópusi lepkékkel való rokonságra utal a hátsó szárny farokszerű nyúlványa. Zöld, fekete, vörös hernyóján egy kitolható szerv található, mely védekezésül bűzös váladékot termel. Sajnos, életterének beszűkülésével állománya egyre ritkul. A farkasalma lepke (Zerynthia polyxenaJ, régi magyar nevén a csipkésszárnyú böngör, a fecskefarkú lepke közeli rokona. Ez a szép, mediterrán származású pillangó tőlünk északra és nyugatra már nem fordul elő. Évente egy nemzedéke van. A kifejlett példányokkal április – májusban találkozhatunk. Petéit tápnövényére, a farkasalmára rakja. A kikelő tüskés hernyók ezek lombozatával táplálkoznak. Bábjaik telelnek át. Mindkét faj a lepkevadászok kedvelt zsákmánya, feltétlen védelmet érdemelnek.

Egyik legszínpompásabb lepkénk a nappali pávaszem (Inachis io). A szárnyszegélyei mentén elhelyezkedő, rikító szemfoltjai miatt egyetlen más pillangóval sem téveszthető össze. E foltok megvillantásával ellenségeit riasztja el. Fekete hernyói tavasztól őszig fejlődnek. Bábja a tarkalepkék családjára jellemzően fejjel lefelé csüng gazdanövényén. Nyugat-Európától Közép-Ázsiáig egyaránt elterjedt.

A bogáncslepke (Cynthia cardui) a sarkvidékek és Dél-Amerika kivételével minden kontinensről előkerült, ennek ellenére nem alakultak ki földrajzi változatai. Barna hernyója a csalánfélék levelein táplálkozik. Évente több nemzedéke is kifejlődhet. Téglavörös alapon fekete, fehér és barna színezetével valóban egyik leg­szebb hazai lepkénk. Rokonát, az Atlanta lepkét (Vanessa atalanta) cinóbervörös árnyalatainak kanyargó sávjai és feltűnő szárnycsúcsi fehér foltjai alapján ismerhetjük fel. A vándorlepkék közé tartozik. Délről minden évben újabb példányai érkeznek hazánkba. Napos időben a virágokat látogatja, vagy a fák kicsorgó nedvét nyalogatja. Megzavarva hamarosan visszatér a táplálékforráshoz. Eledelét lábaival tapogatja, mivel ízlelőszervei az elülső lábfejében helyezkednek el.

Az erdei szemeslepke (Pararge aege­ria) a közepes méretű pillangók közé tartozik. Sötétbarna szárnyain fehér­magú, fekete szemfoltok találhatók. Szűkebb élőhelyéhez ragaszkodik. Oda ismételten visszatér. Elsősorban a fák kicsurgó nedveit szívogatja. A közönséges gyöngyházlepke (Issoria latona) napos időben, márciustól októberig repül. Áttelelő példányai már kora tavasszal megjelennek. A kis színjátszó lepke (Apatura illa) csaknem az egész országban elterjedt. Ha megfelelő szögben éri a napsugár, szárnya ibolyáskék színűre vált.

[/tab]
[tab title=”Emlősök” id=”t2″]

Emlősök

A többnyire rejtett életet élő emlősökről viszonylag keveset tudunk, még napjainkra is sok magatartásbiológiai meglepetést tartogathatnak.

A sünök (Erinaceus europaeus) leginkább szürkületkor és éjjel mozognak. A szárazabb helyeket kedvelik. Nagyobb avarcsomók alatt, vagy készen talált föld alatti járatokban készítik e) fészküket, melyeknek mindig két kijárata van. A nős­tény késő tavasszal itt hozza világra 7 – 9 rózsaszín, puha tüskéjű kicsinyét. Az első fehér tüskéket hamarosan felváltja, a már az anyaméhben fejlődésnek indult, végleges tüskézet. A szülők a hitvesi hűségre nem sokat adnak. A párzás után hamarosan a hím ismét magányosan él, s ha mégis a családi fészek felé vetődne, párja egyszerűen elzavarja. Lomhának tűnő mozgása ellenére gyors, de óvatos vadász.

Az erdei cickány (Sorex araneus) valamivel kisebb, mint a házi egér. A nyári, barna hátszínétől jól elütnek világosabb oldalszőrei. Szinte állandóan szüksége van táplálékra, ezért nappal és éjszaka egyaránt vadászik. A dús növényzetű, nyirkos, rovarokban gazdag terület a kedvelt tartózkodási helye. A vakond föld alatti járatait is elfogadja, de előfordul, hogy maga készít ilyet. Évente négyszer is fialhat, így egyetlen nősténynek áprilistól szeptemberig 20 – 28 utóda is lehet. Az eldobott üres üvegek sok cickány és apró emlős halálát okozták már. A táplálékot kereső állat bemászik az üveg nyakán, de síkos falán kimászni már nem tud. Megtörtént, hogy egyszerre húsz tetemet is találtak egyetlen üvegben.

Tóparti nádasokban él a törpeegér (Micromys minutus). Éjjel jár táplálék után, de ha hajtja az éhség, nappal is mozog. Farkát is használva, kitűnően mászik a vízből kiálló növények szárain. Ha nincs más kiút, úszva menekül. Téli fészkük mélyen a föld alatt van. Gömbszerű nyári szállását növények szárára fonja, fűvel puhán kibéleli. A nőstény évente akár háromszor is 3 – 6 fiat szül, mivel vemhessége mindössze három hét.

A mogyorós pele (Muscadinus avellanarius) a nevének megfelelő környezetben, vagy szederindák között, az aljnövényzetben él. Alig nagyobb, mint a házi egér. Megnyerő külseje miatt egykor kedvelt kalitkaállat volt. Ma ez a faj is védett. Nyáron, egymástól nem túl távol az ágak bozótos szövevényében több öklömnyi fészket épít. Ezeket felváltva használja. A nőstény egy kölykezésre 5 – 9 fiat vet, melyek a következő évben válnak ivaréretté. Telelésre egy fészket több, szorosan összegömbölyödött, mélyen alvó állatka is használ.

A közönséges vakond (Talpa europaea) semmilyen növényi táplálékot nem fogyaszt. A palántákon, gyökereken észlelt rágásnyomok éppen azoktól a rovaroktól, pajoroktól származnak, amelyeket oly szorgalmasan pusztít. Éppen ezért oktalanul irtják kertjeikben a gazdák. A saját testsúlyával megegyező kártékony rovart is megehet naponta. Mivel nem alszik téli álmot, ezért ez a mennyiség évente a 30 kg-t is elérheti. Az éhezést még néhány óráig sem bírja. Megfigyelték, hogy kamrájában gilisztákat, pajorokat hord össze, azokat kissé megrágva táplálékkészletet hoz létre. A giliszták, bár élnek, elmászni nem tudnak, s a vakond napokig rájár a “friss húsra”.

1951-ben a szikrai Holt-Tiszánál egy igen ritka denevérfaj, a tavi denevér (Myotis dasicneme) került a gyűrűzők hálójába. Táplálékát, az éjjel mozgó vízibogarakat, a víz felszínéről kapja fel, halivadékot nem fogyaszt. A vízből a fecskéhez hasonlóan időnként iszik is, nyitott szájjal a vízre csap, majd a folyadékot felrepü­léskor elnyeli. Élőhelyén a faodvakban tanyázó vízi denevérekkel (M. daubentoni) közös kolóniában él.

VidraAz egyik legismertebb európai ragadozó a róka (Vulpes VuIpes). Veszettségter­jesztő és természetkárosító volta miatt irtása indokolt. Természetes ellensége szinte nincs, ezért az embereknek kell gondoskodniuk túlszaporodásuk megakadályozásáról. Az utóbbi években, az országos szinten is terjedőben levő borz (Meles meles) Szikrában és környékén is megjelent.

A holtágak zavartalanabb végein évente egy-két vidra (Lutra Iutra) is megfigyelhető. A vízhez tökéletesen alkalmazkodott emlős. Alábukva fülét és orrlyukait elzárja. Bundája nagyszámú zsírmirigye révén Sohasem ázik át. Lábujjai közt úszó­hártyát visel. Többnyire éjszakai állat, de jó időben nappal is vadászik. Hosszú ideig, akár 7 – 8 percig is a víz alatt maradhat. Főleg halakkal táplálkozik, s csak a nagyobbakat cipeli a partra. A kisebbeket általában a vízben fogyasztja el. Szaporodása Szikra és Alpár tavaiban nem bizonyított.

ŐzgidaAz őz (Capreolus capreolus) Közép-Európa legkisebb termetű, de egyben leggyakoribb patásvarija. Kisebb számban, de előfordul a szikrai, vagy alpári réteken. Párosodásuk július – augusztusra esik, de nem ritkán egy decemberi időszak is elő­fordul. A kis gidák májusban születnek. Ha a suta inni, vagy legelni megy, a fiatalok eleinte rejtekükön maradnak. Ha veszélyt éreznek mozdulatlanul a földhöz lapulnak. Ha valamilyen állat támadja meg a gidát, anyja rögtön a helyszínen terem, és elszántan védelmezi kölykét. Az embertől azonban nagyon fél, csak távolról figyeli gidája sorsát. Ha erdőt járva őzgidát találunk, ne higgyük, hogy azt anyja elhagyta, de megérinteni, simogatni sem szabad. Visszatérve az anya megérzi kölykén az emberszagot, megzavarodik, a gidát nem szoptatja, nem nyalogatja, s a félelmet ébresztő szag miatt azt hamarosan elhagyja. Az ilyen gida vagy éhen pusztul, vagy ragadozók zsákmánya lesz.

[/tab]

[tab title=”Halak, kétéltűek, hüllők” id=”t3″]

Halak – kétéltűek – hüllők

A szikrai Holt-Tisza, mint rendszeres halászhely, a tiszaalpári halászati szövetkezethez tartozott, mint kisszerszámos halászhely. A halászok hálóik és varsáik száma után adót fizettek, s a zsákmányt a környék piacain élőhalként, vagy éppen sütve árulták. Elmondásuk szerint hálóikban gyakran fennakadt az egyetlen hazánk­ban is szaporodó tokféle, a kecsege (Acipenserruthenus). S mikor tavasszal a víz hőmérséklete 9 – 10 fok fölé emelkedett, kezdődött a balín (Aspius aspius) ívása. A ki­fejlett hal fő tápláléka a partszéli, sekély vizekben csapatosan úszkáló szélhajtó küsz (Alburnus alburnus). A küsz a fűz és nyár termésérésekor gyakran pórul jár, mivel a víz színére hulló, gyapotszerű termést rovartápláléknak nézve bekapja. A kopoltyúlemezek közé rakódott vattaszerű termés pedig az oxigénfelvételt akadályozva fulladásos halálát okozhatja.

A halászattal azonban elsősorban gazdaságossági okok miatt, fokozatosan felhagytak, s a hetvenes évek derekától – nagyjából az üdülőterület kiépülésének idejétől – a holtág horgászvíz lett.

A sportcélú, és az azt megelőző időszak halászati haltelepítései, a medréből kilépő Tisza, mind hozzájárultak a holtág halfaunájának változásaihoz. A menyhal (Lota lota) folyami hal, de az árvízkor kizúduló víz a holtágba is besodorhatja. Egyetlen hazai rokona a tengeri tőkehalnak. Zsákmányát napnyugta után, éjjel keresi. Nappalra a meder iszapjába ássa be magát.

Megjelentek a messzi földrészekről áttelepített fajok. 1904-ben került Magyarországra, majd terjedt el a Kárpát-medencében az észak-amerikai eredetű törpeharcsa (Amiurus nebulosus). Ivás után az aljzatra lerakott ikrákat a nőstények egészen a kishalak világrajöveteléig őrzik. Hazai természetes ellensége nem sok van, így napjainkra a Tisza menti holtágakban állománya jelentősen túlszaporodott. A szintén nem őshonos halak közül a távolkeleti fajok, az amur (Ctenopharyngodon idella) és a busa (Hypophtalamichtys molitríx) jelenthetnek komoly veszélyt. Gyors emésztésű növényevők. Túlszaporodva értékes növénytársulások pusztítói lehetnek.

A harcsa (Silurus glanis) a legnagyobb testű hazai ragadozó halunk. Kora reg­gel és alkonyatkor jár tápláléka után. A nappalt természetes, vagy éppen maga ál­tal készített mélyedésekben tölti. Télen laza csapatokba verődve többen használnak egy-egy telelőüreget. Nagyritkán különös zsákmányolási módját is megfigyelték.

A homokos fövenyhez szorított keszegrajt, farkának erőteljes csapásával a partja so­dorja, majd a visszavergődő halakat egymás után, egyenként kapja el.

A Dög -Tiszában, vagy helyi nevén Tökösben, mint erősen elmocsarasodott morotvatóban még megtalálható a réti csík (Misgurnus fossilis).A csíkászok, pákászok egykor tömegével fogott halát káposztával, de még mákkal is tálalták. Ezt a valamikor tömegesen szaporodó halacskát élőhelyének átalakulása miatt a kipusztulás fenyegeti.

A tavaszi fagyok utáni enyhe napsütés ébreszti téli álmából a pettyes gőtét (Triturus vulgaris). A hím hamarosan pettyes nászruhát ölt, majd a nászjáték után a nőstény egyenként vízinövények szárára, levelére ragasztja petéit. A három hónap múlva kifejlett példányok októberben elhagyják a vizet, s telelőhelyet keresnek. A kemény telet a talajfelszín alatt vészelik át.

Míg a gőték kifejlett példányai farkukat is megtartják, a békáknál ez csak lárvakori szerv.

Az unkák alföldi képviselője a vöröshasú unka (gombina bombina). Szinte sohasem hagyja el a vizet. Ezzel szemben a zöld levelibéka(Hyla arborea) csak peterakás idején igényli ezt a környezetet. Hazánkban csak ez a békafaj hódította meg a lombkorona szintet. Az ujjai végén levő tapadókorongok segítségével, bámulatos biztonsággal közlekedik a fák és bokrok levelein.

KecskebékaA legnagyobb testű hazai békák a varangyok közé tartoznak. Meglehetősen hosszú életűek. Mérgező mirigyváladékuk miatt a ragadozók undorral fordulnak el tőlük. A barna varangy (Bufo bufo) veszély esetén hatalmasra fújja fel magát, így riasztja el támadóját. Legádázabb ellensége a dögökön gyakran megfigyelhető aranyhátú legyekhez tartozik. Bár e faj szaporodása elsősorban döghöz, húshoz kötődik, petéit alkalomadtán a béka bőrére is lerakja. A kikelő lárvák, miután az orrlukakon keresztül bejutottak az állat koponyájába, a varangyot belülről kezdik felfalni. Csak csont és bőr marad belőlük, mialatt rettenetes kínok közt elpusztulnak. A zöld varangy (Bufo viridis) nagyobb számban fordul elő a területen, mint barna rokona. Táplálkozásuk hasonló, egy alapfeltétele van, az áldozat mozogjon, de legalább mozduljon meg. Ez már felébreszti a béka vadászösztönét. Lecsap, és ritkán téveszti el zsákmányát.

A sekély vizű lápréteken tavasszal, hamvaskék színű békákkal találkozhatunk. A mocsári béka (Rang arvalis) hímjének nászruhája ez, melyet nyugalmi időben sárgásbarna színűre cserél fel. Legnagyobb számban a tavi béka (Rang ridibunda) és a kecskebéka (R. esculenta)fordul elő. Élettereik különbözők. Az előbbi a nyílt vízfelületű helyeket kedveli, az utóbbi inkább a dús növényzetű mocsarakat szereti jobban.

GyíkNapsütötte partoldalakon találkozhatunk a teknősök egyetlen hazai képviselőjével, a mocsári teknőssel (Emys orbicalaris). A homokos fövenybe május végén, június elején hátsó lábaival egy öblös mélyedést kapar. Belehelyezi 6 – 8 tojását, bete­meti a gödröt, majd haspáncéljával néhányszor ledöngöli. Utódai sorsát a nap melegére bízza. Országos állománya csökkenőben van.

Az emberi oktalanságnak még mindig elég gyakran esik áldozatul a vízisikló (Natrix natrix). Táplálékának zöme fiatal békák közül kerül ki, melyeket hátsó lábuknál megragadva elevenen fogyaszt el. Sütkérező példányaival vizek partján, és erdei tisztásokon egyaránt találkozhatunk.

A Tisza időszakos kiöntései meggátolják egy fajokban gazdag gyíkállomány kialakulását e térségben. A magasabb térszinten elhelyezkedő üdülőterületen azonban, az egykori homokpuszta-gyepek maradványfajaként, még megpillanthatjuk a Duna-Tisza közén általánosan elterjedt fürge gyík (Lacerta agilis), vagy a zöld gyík (L. viridis) egy-egy példányát. A békák és siklók oktalan pusztítása – mely elsősorban emberi tudatlanságból ered – durva beavatkozás a természetes táplálékláncba. Ne bántsuk őket, kíméletet érdemelnek!

[/tab]
[tab title=”Madarak” id=”t4″]

Madarak

Szikra és az Alpári-rét változatos összetételű életterében az elmúlt negyven év alatt közel 250 madárfaj előfordulását figyelték meg a szegedi Tiszakutató Munkacsoport tagjai, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai és a területen dolgozó orni­tológusok. A vonuló és kóborló fajok mellett igen magas az erdők, rétek és nádas – mocsarak fészkelő fajainak száma is. Természetesen ezek a megfigyelési adatok, az előfordulási és fészkelési gyakoriságot nem tükrözik, hiszen az állandóan vissza ­ visszatérő fajok mellett a rendkívül ritkán, évtizedenként ha egyszer megjelenő, vagy éppen alkalomszerűen fészkelő madarakat is tartalmazzák.

A szikrai Holt-Tisza elmocsarasodó végein növényi törmelékből készített, úszó fészkében költi tojásait a búbos vöcsök (Podiceps cristatus.Fészkét elhagyva, tojásait nedves növényi törmelékkel takarja be. Előfordul, hogy a fiókák szüleiket tutajként használva azok hátán utaznak. Megriasztva víz alá bukva menekül, s akár 50 ­ 100 métert is képes levegővétel nélkül úszni. A vízityúknak (Gallinula chloropus) eza tündérrózsás, nádfoltos, gyékényes rengeteg szintén kedvelt élőhelye. Főleg rovarokkal, csigákkal táplálkozik, de friss növényi hajtásokat is fogyaszt. A párok közösen építik fészkeiket, s egymást váltva költik fiókáikat.

Június – július hónapokban a fattyúszerkő (Chlidonias hybrida) vízre csapó, halászgató példányait is itt találjuk. A part menti füzek korhadó odvaiban készíti el tollpihékkel gazdagon bélelt fészkét a tőkés réce (Aythya nyroca). Be nem fagyott vízfolyások mentén át is telelhet. Ritkán kerül szemünk elé a zsákmánya után eleven szigonyként a vízbe zuhanó jégmadár (Alcedo atthis). A vízpartok meredek partfalába vájt üregekben költ.

KakukkA gyékénnyel, sással szegett morotvák és kisebb tavak nádszegélyében költ a gyakori nádirigó (Acrocephalus arundinaceus). A kakukk (Cuculus canorus) évről évre ugyanazon költőterületre tér vissza. A tojó védi körzetét más nőstényekkel szemben, de egy szaporodási idényben több hímmel is párosodhat. Fészket nem rak, s nevelőszülőnek gyakran választja a nádirigót. Egy fészekbe mindig csak egy tojást tojik, de pár napos időközökben tojásrakásra akár 15 – 20 fészket is használhat. A szaporodási időszak leteltével az öreg madarak megkezdik vándorútjukat, sorsukra hagyják fiókáikat. Ennek ellenére a dajkamadarak által felnevelt fiatal kakukk mégsem nevelőszü­leivel vonul az afrikai telelőhelyre, hanem “igazi” szülei vonulási útvonalát követi.

A Nagy-Sulymos nádas- gyékényes- sásos parti rengetegében költ a guvat(Rallus aquaticus). Fő tápláléka férgek, csigák, és ízeltlábúak közül kerül ki. Előfor­dulhat azonban, hogy testtömegének teljes erejét beleadva nyakcsigolyájánál üti le az elé vetődő békát, egeret.

A szinte járhatatlan ártéri erdők ritka, fészkelő madara a fekete gólya (Ciconia nigra). Őszi vonulásuk megkezdésekor kisebb csapatokban majd minden évben megjelennek a tocsogós réteken, erdőszéli kaszálókon. A telet Közép-Afrikában tölti. Az erdőszéli bozótosok gyakori fészkelője a tövisszúró gébics (Lanius collurio). Rovarokból, kisebb gyíkokból, esetleg madárfiókákból álló zsákmányának egy részét tövisekre, ágvégekre szúrja, így jelöli ki territóriuma határát. A betolakodó faj­társat a hím kíméletlenül elzavarja. Jól alkalmazkodott a vonuló életmódhoz. Dél­Afrika bozótosaiban tölti a telet. Útja során csatlakozik a kisebb madarak vonuló csapataihoz, s időnként elkap belőlük egyet-egyet.

A kormos légykapó (Ficedula hypoleuca) igazi erdőlakó. Rovartáplálékát egy szélső ágról lelibbenve lesből kapja el. Szélesre nyitható csőre tövében, módosult tollakból álló serték találhatók, melyek szinte megnagyobbítják szájnyílását, s ez megkönnyíti a rovarok elfogását. Ez a rendkívül ügyes légivadász időnként a tölgyesek avarszintjén is keresgél. Csak úgy, mint a vörösbegy (Erithacus rubecola), mely a Tőserdő ritka fészkelője, eredendően hegyvidéki faj. Megtelepedése a térség sajátos éghajlati tulajdonságaival magyarázható.

A mérsékelt égövi erdei pintyek (Fringilla coelebs) télire nem költöznek el. Megfigyelték, hogy egyes példányok közel tíz éves élettartamuk alatt, mindössze néhány kilométeres körzetben mozogtak. Az északabbra fészkelők azonban, így a nálunk költő párok is, szükségszerűen délebbre húzódnak. A hímek és nőstények külön csapatokban vonulnak, de a tojók délebbre repülnek. Hosszabb utat tesznek meg, több is pusztul el közülük. Karl Linné “Kettős nevezéktan”-óban ezért adta e fajnak a coelebs tudományos nevet, ami agglegényt jelent.

Az Alpári-rét nagytavi rekettyefüzes nádrengetege a telepesen fészkelő gémek birodalma. A bakcsó (Nycticorax nycticorax), vagy ahogy Baja környékén nevezték kakata, inkább éjjeli madár. Az Alpári-rét egyik leggyakoribb fészkelője. Áprilisban érkezik meg afrikai telelőhelyéről. Hevenyészett fészkébe 3-5 kékeszöld tojást rak. A fiatal madarak fehéren pettyezett, vöröses tollazata jelentősen eltér a szülők szürkés, feketés színezetétől. A bakcsó kolónia meglehetősen zajos életet él. Különösen alkonyattájban hangosak. S a csíkász, pákász időjóslás úgy tartotta: “Ha nagyon ugatnak, eső lesz”.

A nádat letiporva, derékba törve építi meg fészekalapját a nagykócsag (Egretta alba), s rakja rá nádlevelekkel bélelt fészkét. Évente három-négy utódot is felnevel. Télire Afrikába költözik, de enyhébb teleken, jégmentes vizek partján, át is telelhet. A nászruhás hímek dísztollai egykor a nemesi öltözet ékességei voltak. Ezért, eleinte sólymokkal pedzették, majd a lőfegyverek fejlődésével, puskával üldözték. A múlt század elejére hazai állományát kipusztulás fenyegette. A divatőrület megszűnésével, s a természetvédelem megerősödésével ma ismét életerős népessége él a Kárpát-medencében.

SelyemgémA “gémfalutól” kissé távolabb költenek a kanalasgémek (Platalea Ieucorodia). Különleges alakú csőrükkel átszűrik az iszapos vizet, gerinctelenek után kutatnak. Az eredményes táplálékkeresést érzékeny csőrvégüknek köszönhetik, hiszen sok más madárhoz hasonlóan nyelvüket elszarusodott hám fedi. Így az kevésbé mozgékony, s az ízeket is alig érzékeli. A kanalasgém nevével ellentétben rendszertanilag nem a gémfélékhez tartozik, hanem az íbiszekkel rokon.

A gémtelepeket időnként a táplálékkereső vaddisznó (Sus scrofa) is felkeresi, s az alacsonyabban fekvő, elérhető fészkek tojás, vagy fióka állományát alaposan megdézsmálja.

A sekélyvizű, ártéri tavakat övező réteken a parti madarak (Limicola) néhány képviselője is megtelepszik. Közülük leggyakoribb fészkelő a bibit (Vanellus vanel­Ius). A rövidfüvű, nyílt rétek költő madara, így előfordulhat, hogy fészekalja rókák, vagy más ragadozók áldozata lesz. Az elpusztult fészekaljat azonban, néhány hét elteltével pótolni tudja. Nyaranta akár többször is.

Az erdőszéli magas fákra építi fészkét, a Magyarországon általánosan elterjedt egerészölyv(Buteo buteo), amit a tavaszi felújításkor, zöldlombos ágakkal is “díszít”. Tél elejétől laza csapatokban kóborol. Április végén érkezik vissza Afrika déli részéről a kabasólyom (Falco subbuteo). Röptében kapja el az apró madarakat a karvaly (Accipiter nisus). Zsákmányát, más sólyomfélékhez hasonlóan, tollaitól megfosztva, “kopasztva” hordja fiókáinak. Igen gyakran több évig is kitart párja mellett a kuvik (Athene noctua). Állománya erősen veszélyeztetett. Öreg fák korhadt üregeiben költ a macskabagoly (Strix aluco), s többnyire varjak, szarkák gallyfészkeit foglalja el az erdei fülesbagoly (Asio otus).

A hazai madárvilág egyetlen nádasban fészkelő ragadozó madara a barna rétihéja (Circus aeruginosus). Az Alpári-rét náddal, rekettyefűzzel borított nagytavi részének állandó madara. Alacsonyan repül, főleg legyengült madarakat, madárfiókákat zsákmányol. Nyár végén kisebb emlősöket, éhínség idején békákat, sőt halakat is eszik. Nem költ a területen, de nagyritkán megpillanthatjuk a békászó sas (Aquila pomarina) egy-egy vadászó példányát. Két tojást tartalmazó fészekaljából csak az egyik fióka éri el a kirepülést. Az idősebb a néhány nappal fiatalabb fészektársát nem engedi táplálékhoz jutni, állandóan csipdesi, gyötri, s ezért az néhány napos korban elpusztul. Így a túlélő madárnak, az idősebb testvérnek, még éhínség idején is, nagyobb esélye marad a teljes kifejlődésre. Ez a látszólagos kegyetlenség végül is a faj biztonságosabb utódnevelését, a fennmaradást szolgálja.

GólyaA fehér gólya (Ciconia ciconia) már évszázadokkal ezelőtt elfogadta az ember­közeli fészkelőhelyeket. S a gólya gyakori szereplője lett a népi képzeletvilágnak. Mivel a termékenység időszakában, tavasszal minden évben visszatér, innen eredez­tethető gyermekáldáshoz fűződő kapcsolata. S bár “ő hozza a gyereket”, afrikai vándorútja minden állomásán pusztítják. Ha nem a vadászok, akkor a vegyszerek.

[/tab]
[/tabgroup]